Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)

Részletek Palágyi Andrea nővér naplójából

títgatva. Még a földön fektémben hátrabilincselték a kezemet, majd talpra állítottak. Kértem, hogy nővértársamat, Máriát is segítsék fel. Ketten az arcába világítottak zseblámpáikkal, majd legyintettek a kezükkel, hogy halott. Otthagyták.

Engem hárman közrefogva visszavittek néhány méterre a másik csoporthoz. Nem értettem, mit mondanak, erre az egyik határőr elgáncsolt és én hátrabilincselt kezekkel leestem a hóba. Ahogy körülnéztem, soha el nem felejthető kép tárult elém: az idős házaspár maradt le még utánunk leányával és unokájával, meg egy egyedülálló férfi, aki segített nekik - a hátán hozta a kisfiút. A két asszony, nem messze egymástól, mozdulatlanul feküdt, arcra borulva, már holtan. A nagyapa a hátán feküdt, nyögve, rángatózva haldoklóit. A kisfiút egy pillanatra láttam: az egyik határőr ölbe kapta és szaladt vele vissza. Hónapok múlva tudtam meg, hogy a hátát súrolta egy golyó. Előttem hason feküdt a férfi, aki segített a családnak, a keze hátrabilincselve, egy katona mellette térdelt és bicskájával igyekezett nadrágját felvágni, hogy a bal combjából ömlő vért elállítsa. A férfi vértócsában feküdt, de nem kaphatott életveszélyes lövést, mert fejét föl-fölemelve válaszolt a katonáknak.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, amikor három katona odajött hozzám, felállítottak s miután közrefogtak, visszaindultunk a város irányába. Néhány lépés után motorzúgás hallatszott.- Mi ez? - kérdeztem önkéntelenül.- Most jön az autó a sebesültekért és a halottakért - válaszolta úgy a mögöttem lépegető határőr, aki tudott magyarul, mintha magától értetődő lenne.

Néhány perc múlva egy földszintes házhoz közeledtünk. A fejemet borító széles sálat hirtelen lehúzta a mögöttem jövő ka-256