Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)

Részletek Palágyi Andrea nővér naplójából

tólag ismert. Mi, utasítása szerint, ismét elnyújtott sorban mentünk utána. Két perc sem telhetett el, egyik nővértársam, Mária, aki mellettem ment, megállt:- Nem bírok továbbmenni, nagyon elfáradtam. Hagyj itt, legalább neked sikerüljön átjutni.- Nem maradhatunk le - válaszoltam -, próbálj meg jönni, most élet-halálról van szó!

Belekaroltam és próbáltam segíteni, de nem bírt jönni. Mintha egy sziklát húztam volna. A telehold közben fölkelt, világosságánál próbáltam körülnézni, hogy másik nővértársam segítségét kérjem. Csak annyit láttam, hogy az előttünk igyekvő család, apa, anya és tizennyolc éves fiuk, hirtelen megállnak, majd gyorsan letérdelnek. Mi is azt tettük, ahogy a vezető indulásunk előtt meghagyta.

Abban a pillanatban nappali fényt árasztó rakéta szállt fölénk és mögöttünk, kissé jobbról, sortüzet adtak. Pillanatnyi szünet után ez még kétszer ismétlődött. A golyók fütyülve csapódtak be körülöttünk, sűrűn, mint a nyári jégeső. Az első sortűzzel egyidejűleg Mária, aki tőlem jobbra térdelt, hangosan szólt: „Jaj, meglőttek!” - azzal leesett a földre, jobb oldalára, két kezét előre nyújtva, arccal felém. Én is lefeküdtem a hóba s első ösztönös gondolattal elmondtam a tökéletes bánatot. A második rakétánál átvillant agyamon, hogy még nagyon készületlen vagyok a halálra és majdnem egyidejűleg soha nem tapasztalt erővel ébredt fel bennem az élni akarás, így az utolsó sortűz alatt, amikor Mária háromszor hangosan, nagyon fájdalmasan sóhajtott, óvatosan kinyújtva jobb kezemet, szájára tapasztottam, hogy üldözőinket ne vezesse nyomra a hang. Persze már késő volt. Pillanatok alatt körülvettek a határőrök felhúzott puskáikat ránk szegezve s óriási farkaskutyáikat csi— 255 —