Bogyay Tamás: A jáki apátsági templom és a Szent Jakab-kápolna (Szombathely, 1943)
91 A jaki, lébényi, türjei, harinai, ákosi, kapornaki stb. templomok alaprajza, beosztása és részben felépítése is nem azért hasonló, mintha ugyanannak az építőműhelynek alkotásai lennének. Valójában egy régi, alighanem olasz eredetű, de Kataloniától Dél-Németországig elterjedt bencés templomtípusnak a magyar igényekhez alkalmazott sajátos változatával állunk szemben, amelyet, mint Kapornak, Ákos, Hanna mutatják, már a 12. század második felében kialakítottak, és a 13. század közepe tájáig egymástól egészen független építőműhelyek a legkülönbözőbb anyagok, technikai eljárások és formakincs alkalmazásával szinte országszerte elterjesztettek. A mindenütt visszatérő jellegzetes alaprajzi és beosztási egyezéseket a gyakorlati élet indokolta. A magyar bencés kolostorok konventjei többnyire kislétszámúak voltak és nem élték a cluny-i és hirsau-i szerzetesek arisztokratikusan zárkózott liturgikus életét, nem volt szükség tehát kereszthajóra és a papság és világiak közt szinte áthághatatlan korlátokra. A családi alapítású monostorok egyházaiban magától értetődően helyet kaptak a kegyurak és népeik. A világi hívők száma azonban nem volt nagy, mert a kolostorok mind gyérnépességű vidéki birtokokon létesültek. Ezért a templomok is aránylag rövidek, legfeljebb három-négy boltszakasznyi hosszúságot érnek el. Nemcsak a papságot, hanem a kegyurakat is megillette a külön hely, ezért volt szükség urasági karzatra a nyugati bejárat felett. A világ felé forduló nyugati homlokzatok monumentális kiképzésében is az alapítók büszke nemesi öntudata öltött testet. Az építtetők-adta alapterv és az esetleges különleges kívánságok keretén belül a technikai eszközök és a formai megoldások kiválasztása, azaz a voltaképeni művészi kialakítás a kézművesipar névtelenségében dolgozó építőmesterek, kőfaragók és festők dolga. Ebben a munkában nem kötötte őket más, mint csak a mesterség hagyományai, a tanult formulák és mintaképek. A mai helyzettel összehasonlítva, a festők és szobrászok munkája a „mecénás“ befolyása következtében jóval kötöttebb, alárendeltebb volt, az építőmesterek és díszítő faragók viszont sokkal szabadabban dolgoztak, mint mai utódaik, mert nem kellett magukat más szakember részéről a legapróbb részletekig kidolgozott tervhez tartaníok. Azok az igen különböző tanultságú munkaerők tehát, akik a nagyobb építkezésekhez mindenfelől összecsődültek, nemcsak a díszítési, hanem a szerkezeti feladatok megoldásában is ma szinte érthetetlennek látszó önállósággal járhattak el. Számos középkori templom, köztük a jákí is, ép a formák így létrejött szeszélyes változatosságának és az építkezés apró szabálytalanságainak köszönheti különleges varázsát. Mivel a jáki műhely is ép olyan többé-kevésbbá ad hoc egyesülés volt, mint a nagyobb későromán építő csoportok legtöbbje, az építkezés tartama alatt is változó összetételére csak a templom építési módjából, részletformáiból és egyes kőfaragók részéről a falakon hátrahagyott kőfaragó jelekből következtethetünk. Az építés módjából és részletformáiból áz előbbi fejezetekben ismertetett megfigyelések alapján a következőket állapíthatjuk meg. A csoport, amely az első építési korszak első szakaszában
