Bogyay Tamás: A jáki apátsági templom és a Szent Jakab-kápolna (Szombathely, 1943)
90 egy nőalak, a donátor térdel. Több mint valószínű Csapodi Katalin az itt ábrázolt készíttető, mert eddigi adataink szerint ő az egyetlen nő, aki önállóan többször is bőkezűen ajándékozott a templomnak, és mint az 1780. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv megemlíti, ezt a Mária-szobrot is kijavíttatta. 1756-ban az oltárt Szent Péter, Szent Bertalan, Szent Pál és Szent János „rác módra" festett képei is díszítették. Sajnos, ma már elvesztek épúgy, mint az Oltáriszentség kitételére szolgáló állvány két gyertyatartó angyalkával, amelyet 1779-ben Silcz Károly apát csináltatott. IV. Az apátsági templom és a Szent Jakab-kápolna mesterei és helye a magyar művészet történetében. A jáki apátsági templom és a Szent Jakab-kápolna történetében egészen a legutóbbi helyreállításig egyetlen építőmester, szobrász vagy festő nevével sem találkozunk. Ennek a névtelenségnek nem annyira a források hiányossága, mint inkább a művészi munkának a maitól lényegesen eltérő szervezete és beosztása az oka. Ma ugyanis az építész, szobrász és festő a legtöbb ásetben maga határozza meg művének mind alaptervét, mind részleteit. A festői és szobrászi alkotó munka pedig igen sokszor művészeten kívüli céloktól és körülményektől függetlenül a művésznek saját kezdeményezésére indul meg. Ennek megfelelően a mai művész joggal tarthat rá igényt, hogy a műhöz az ő nevét kapcsolják. A középkorban viszont a művészi munkát mindig külső kezdeményezésre, a vallási és világi élet gyakorlati céljainak szolgálatában végezték, és az épület, a szobrászati vagy festői díszítés lényeges vonásait az építtető vagy rendelő állapította meg, többnyire már ismert és ugyanazt a célt szolgáló alkotásnak mintaképül való kijelölésével. Mivel az építtető és rendelő, a művészet szaknyelvén „mecénás“, biztosította az alkotás anyagi előfeltételeit is, teljesen övé a mű létrehozásának érdeme és dicsősége. Az építő- és kőfaragómestereknek, a festőknek csak a technikai kivitel és evvel együtt a kézművesiparos névtelensége jutott osztályrészül. A középkori műalkotások tehát valójában sohasem voltak névtelenek, az akkori emberek mindegyiknek ismerték, vagy legalább is ismerni vélték a szerzőjét. Ez a szerző azonban sohasem a kivitelező mesterember volt, hanem a „mecénás", aki a feladatot kitűzte, az anyagi előfeltételeket biztosította, és a munkát sokszor részleteiben is irányította. Ilyen középkori értelemben a jáki apátsági templom sem volt névtelen. Az 1325-ben tartott vizsgálatkor kihallgatott tanuk egyöntetűen azt vallották, hogy a Ják-nembeli Márton ispán építette (,aedifícasset" és nem „aedificare jussisset"). Nyilvánvaló, hogy ő és családja, továbbá az első, sajnos névszerínt nem ismert apátok voltak azok, akik a templomnak a magyar nemzetségi monostorok építésénél a 12. század második fele óta használatos tervét és beosztását megadták és az alakos szobrászati és festői díszítés tartalmát és elrendezését meghatározták.
