Soós Sándor - Soósné Veres Róza: Kismáriacell. Celldömölk búcsújáró helye (Celldömölk, 2012)

VIII. A kiscelli Szűzanya tisztelete az irodalomban

VIII. A kiscelli Szűzanya tisztelete az irodalomban

181

Mi kellett, meglett. A tarisznya Két hétre való kenyeret,

Mákos kalácsot, forró zsírba Sült pogácsákat rejteget. Előkerült a téli bunda, Nagykendő, nap is nevette,

Az ember, ha a celli botra S bottal vállára vetette.

Szombaton hajnalban mentek el, Fekete vasárnap előtt,

Proseccióban, feszülettel,

Piros zászlóval mentek ők.

Harangok zúgtak, zsenge földünk Harmatosán nézett rájuk.

A Dombnál tőlük elköszöntünk, Csókoltuk botjuk, ruhájuk.

Hol járhattak? Kevés volt oda Tudásunk lombja. Elmentek Öreg Cellbe, a Szűz megmondja, Hegyen túl merre menjenek.

Nem is rettegett gyerek-eszünk,

Az öregek se aggódtak,

Rétünk, rozsunk, nyírfánk, füzesünk Azóta jobban hajtottak.

Kiskertek, szérűk almafái Nyoszolyólánynak öltöztek,

A föld nem ér rá nyögni, fájni,

Csak örült a langy esőnek,

Arasznyit nőtt a búza szára,

Gyepük mentén, a megyeien Kökénybokor fehér ágára Madár szállt, hogy énekeljen.

Szentkép. A mariazelli kegyoltár. 1880 körül

így várt falunk az Öreg Cellbe Zarándokló magyarokra,

Míg ők küzdöttek hó-hegyekben, Botjukat marokba fogva, Meg-megálltak, mérték a havat, Rovással rótták botjukra S sóhajtottak minden hegy alatt: Az ég, a Szűz de messze van.