Soós Sándor - Soósné Veres Róza: Kismáriacell. Celldömölk búcsújáró helye (Celldömölk, 2012)
VIII. A kiscelli Szűzanya tisztelete az irodalomban
VIII. A kiscelli Szűzanya tisztelete az irodalomban 159 ran emel olyan kimagasló személyiséget művébe, aki egyszersmind jelkép, emberideál, erkölcsi példa, mindenkori erőforrás a közössége számára is. Lehet azonban alkalmi, aktuális indítéka is - akár egy-egy nevezetes esemény, évforduló - a költői művekbe foglalásnak. Történelmi hőseink, nagy egyéniségeink gyakran egy-egy válságos időszakban éppen a nemzeti lét és megmaradás valamilyen fontos követelményére figyelmeztetnek, a tettre kész hazafiságra, önvizsgálatra mozgósítanak, szellemi erőforrásul szolgálnak, a nemzeti öntudatot megalapozó önismeretet munkálják. Jézus Krisztus élete és tanítása, a Szentírás nagy alakjai, a bibliai történetek, a szentek csodatettei is kiapadhatatlan kútforrásai a szó példázat erejével élni tanító művészetének is. Igaz, ez nemcsak a középkor szinte kizárólag egyházi rendeltetésű, vallásos irodalmára, hanem a - bergsoni szóhasználattal - „szent valóság” széthullása után a szakrális, spirituális, istenkereső, léleknemesítő irodalomra is, mely sokszor a reményvesztettség idején a személyes és közösségi gondok transzcendens távlatba helyezésével próbál a mindenkori miértekre válaszokat találni, kiutakat keresni, lelkeket vigasztalni, hitet ébreszteni. A Szűzanya alakjának szépirodalmi ábrázolása, megidézése is mindig időszerű és jelképes értelmet kapott, tisztelete a művészetek tiszta forrása, kimeríthetetlen kincstára. Szűz Mária életével halhatatlan példája a hitnek, igenjében az Isten iránti teljes bizalomnak és odaadásnak, az anyai szeretetnek. Ő az, aki égi erővel vigasztal, kérésekben megsegít egyént és közösséget is. Ha felnyitjuk a vallásos magyar nép irodalmának könyvét, annak majd minden oldalán ott találjuk a tiszteletre méltó Szűzanyát, akihez a magyarság mélységes kapcsolattal kötődik. Az égi és földi anyához, a Szűzhöz és a Szűzről dicséretek szólnak, alakját az evangéliumokból és a szent hagyományokból újra rajzolják, legendák tükörcserepei idézik, himnuszok magasztalják. Papköltők és világi alkotók, neves toliforgatók és laikusok szólítják meg, segítségül hívják hatalmát a nemzeti történelem viharaiban és az egyéni fájdalmaik orvoslásában. Megjelenik a vallásos népköltészetben, a ponyvairodalomban mint a magyar asszonyok eszményképe, akihez igazították életüket, örömükben, bánatukban az övét látták megismétlődni, társukká fogadták. Magyar nyelvű irodalmunkban az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve születtek máriás énekek, versek, könyörgések és himnuszok Isten anyjához és anyjáról. A Szent Szűz életéről, az üdvtörténetben és a magyarság történelmében betöltött szerepéről szóló versek költészetünk aranyfonalára fűzhetők. Különös az a szakrális anyakép, mely századok magyar líráján végigvonul, kezdve Janus Pannonius latin verseitől a magyar nyelvű költészet szép darabjaiig. Utalhatunk Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Dsida Jenő, József Attila, Radnóti Miklós, Reményik Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos, Nagy László, Weöres Sándor, Sarkady Sándor, Csanád Béla, Puszta Sándor, Juhász Ferenc, Nagy Gáspár, Utassy József anyaverseinek szakrális-spirituális motívumaira, máriás jellegére. A zarándoklétnek a búcsújárásban újra és újra megtapasztalt mély lelki élménye a kezdetektől fogva ihlető forrása a művészeteknek és az irodalomnak is. A búcsút járó ember egy-egy szent hely szakrális erejének tapasztalatát, történetét vallásos népi olvasmányokban, ponyvákban, aprónyomtatványokon, énekes- és imafüzetekben, imalapokon, szentképeken, gyakran kézzel írt formában adta tovább. A szövegek többsége imádság, ének, a kegyhelyen tisztelt személyről szóló, hozzá köthető legenda. Az összeállítók és a szerzők rendszerint búcsúvezetők, szentemberek, zarándokok, laikus toliforgatók. A főképp
