Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

vagy a hazafias kötelesség úgy kívánta. Magam előtt láttam a sok népi német asszonyt és a gyermekeket, akik a jugoszláv koncentrációs táborokból menekültek, mentették a puszta életüket. Nálunk kerestek segítséget és menedéket, hogy a szabad nyugatra kerülhessenek. Az én diákjaim és kispapjaim ilyenkor mindig kéznél és készen voltak vinni, vezetni kocsin, gyalog erdőn keresztül, folyón át, idealizmusból. Kísértetiesen világosan előttem volt az éjszaka a Pinkán, Szentpéterfa és Pinkakertes40 között, amint ott álltam osztrák oldalon, a magyarosztrák határkövön, figyeltem a csendes, tiszta folyót, a holdfényben fürdő fűzfákat, és vártam, mikor csobban az evező, mikor jelenik meg a sötét csónak a csillogó, csendes vízen. Aztán anélkül, hogy csobbanást vagy neszt hallottam volna, már az osztrák oldalon lévő fűzfák között bújt meg a csónak a menekülőkkel.

Ezek a fiúk most veszélyben voltak. Veszélyeztetve volna a szabadságuk, továbbtanulásuk, az egész jövőjük, ha én gyönge lennék és beszélnék. Mindent egyedül magamnak kell vállalnom. Csak attól féltem, hogy közben közülük lefognak egyeseket, azok megtörnek, s akkor elindul a lavina.

Minden erőmet összeszedtem, hogy nyugodt és határozott maradjak. Szerencsémre a kövér ezredes alapjában véve nem volt rossz ember. Azon kövér típusok közé tartozott, akiket érzelmi oldalról mindig meg lehetett közelíteni.

Egyenesen a szemébe néztem sokáig, és egész nyugodtan azt mondtam neki:- Igen. Sulyok Dezsőt és több üldözött paptestvéremet én segítettem át a határon. Részben személyesen, részben elmagyarázva nekik, merre menjenek. A népi német menekülőket meg a kocsink vitte át az én parancsomra. Erről tudtak a határőrző

40 Pinkakertes: Gaas (Ausztria)

65