Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

közegeink, hiszen százával mentek át naponta egy-egy kis távon. Ezt semmiféle érdekből nem tettem, csak egyszerűen kötelességből, mint pap és ember. Ezek mind ártatlanul üldözött emberek voltak, akiket cserben hagyni gyávaság és megalkuvás lett volna. Én a háború alatt ugyanilyen természetes módon segítettem zsidókat és szlovéneket. Erről sokan tudnak, úgyhogy bizonyítanom sem kell. És ha újra választanom kellene, hogy segítsek, vagy ne segítsek, újra csak segítenék.

Szavaim látható hatást gyakoroltak rá. Azt kérdezte, nem akarok-e enni valamit. Akkor már két napja nem ettem, csak egy kis feketekávét ittam. Borsófőzeléket és tükörtojást hozatott. Ettem. Közben mint ember az emberrel beszélgettünk. Az volt az érzésem, hogy meg szeretne menteni. Megértette azt is, hogy a diákjaimat nem akarom belekeverni az ügybe, bár az ő szempontjából a jegyzőkönyvek megszerkesztésénél ez komoly nehézséget jelentett. Szinte összedolgoztunk, hogy az ügy a legszükségesebbekre korlátozódjon. A végén vigasztalni próbált, hogy legföljebb tizennégy hónapi elzárással, de jobb esetben félévi internálással végződik az ügy. Ő ilyen értelemben állítja össze a jegyzőkönyvet.

A karcerből kivitetett egy nagyobb börtöncellába, amelynek olajos padlója, három vaságya és egy magasan lévő, a Bartók Béla útra néző pinceablaka volt. Az ablak kicsi, elérhetetlen magasságban, erős ráccsal, sűrű dróthálóval és még sűrűbb pókhálóval borítva. Mégis úgy éreztem magam, mint egy palotában, a szörnyű 13-as lyuk után. Az ágyon csak puhafadeszkák voltak matrac helyett, de olyan jólesett kicsit végignyúlni rajta, amikor a folyosóőr nem járt arra. Azon nyomban el is aludtam. Az őrnek sokat kellett kiabálnia, míg föl tudott ébreszteni.

66