Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

Három hét telt el ezután. A munkában kerestem vigasztalást. Balsejtelmek gyötörtek. Amit azelőtt sohasem észleltem: éjjel a Szily János utcán, nappal bárhová mentem, gyanús alakok kísértek, s gyakran észrevettem, hogy a szemben lévő házsorból gonosz szemek figyelnek. Március 11-én történt aztán, egy nagyon csendes, borongós délelőttön. Este fél 7-kor lelkigyakorlatot kellett volna vezetnem a szőllősi Jézus Szíve Plébánián. Nyugodtan akartam készülni, ezért bezárkóztam, és Balázs inasomat kértem, ne engedjen föl senkit hozzám. íráshoz fogtam. Alig dolgoztam egy fél óráig, kopogott valaki. Nem mozdultam. Erőszakosabban kopogtak. Nem törődtem vele, dolgoztam tovább. A látogató föl-alá járkált. Beletelt egy jó fél óra, újra kopogott. Nem válaszoltam. Ekkor meghallottam Balázs hangját kintről:- Vicerektor úr, itt van Lisieux nővér a kórházból, sürgős kéréssel jött, fölvezessem?

Lisieux nővér előtt mindenhol minden ajtó nyitva volt. Neki nem lehetett nemet mondani. Máris jött be Balázs után pirospozsgásan, de nem egyedül. Mögötte egy magas, karvalyorrú postás, akit én azelőtt sohasem láttam.

O volt az én első látogatóm, aki olyan türelmetlenül kopogott. A kedves nővér fuvart kért tőlünk, hogy az állomásról a szenet hazaszállítsák. A levélhordóm ezalatt a másik szobában cigarettázott. Lisieux nővér elment, ő bejött. Az egész megjelenése különös volt, nem kézbesítőnek látszott. Megkérdeztem:- Maga új ember a postán, ugye?- Igen, tegnap léptem be az állásomba - és máris elém tett egy szabályszerűen kitöltött postai szállítólevelet. - Főtisztelendő úrnak csomagja van Rómából, alighanem könyvek. Biztosan tetszik tudni, hogy minden külföldről jövő csomagot személyesen kell átvenni, de nem a főpostán, hanem a vasút-53