Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

tűzifát széthordták. Nekünk a tél előtt cselekednünk kellett, hogy a szemináriumnak élelme és tüzelője legyen. Az ínséges időknek is megvan a „kemény valutája". Annak az orosz világnak két kemény valutája volt: az egyik a pálinka, a másik a só. Pálinkáért az oroszoknál mindent lehetett kapni: lovat, szekeret, sőt puskát is, és a legfontosabb: sót! A vidékieknek Zalában és Vas megye eldugottabb helyein nem volt sójuk. És só nélkül a végén „rá se tudtak nézni az ételre". Sóért kaptunk tőlük: pálinkát, lisztet, búzát, sonkát, libát, tyúkot és tojást. No, meg kukoricát. Csak az volt a baj, hogy csövestől, mert tavaszszal még nem morzsolták le. A szüretelési időben sóért és ajándékba is gyűjtöttük a mustot, a szilvát... éjjel-nappal úton voltunk két szekerünkkel. Az egyiket a püspökség két lova húzta. A másik pár lovat (két szürke lipicait) és egy jó szekeret pálinkáért vett nekünk a háborúból közben visszatalált két öcsém. Bajuk is volt este a Pinkánál, ahol a csere történt, lövöldözés kísérte az üzletet, de a lovak és a szekér a szemináriumba került. Érdemes elmondani a két ló nevét: az egyik csinos, sima járású, szürke ló volt, a Fecske; a másik a csontos, de szívós szürke, a Lázár.

A kocsikkal én jártam, a püspökségi kocsis, meg két kispap, szintén reverendában. A kispapok jól megtermett, vállas fiúk voltak, kezükben hatalmas akácfa dorongok, amelyek a „partok és löjtök" vidékén kocsikerék-fékezésre is szolgáltak.

Előfordult, hogy portyázó oroszok és köztünk vita támadt a két szürke miatt, merthogy kincstári lovak voltak, be volt égetve a szőrükbe is. Az oroszok ki akarták fogni őket, de mi nem engedtünk. Legtöbbször az segített, hogy ott voltak a karók meg a fiúk, én pedig egy pár rendes orosz kerületi parancsnok nevét tudtam, akik előtt a legmerészebb orosz is meghátrált.

45