Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

szörnyű terhe minden arcon, a katonák és a civilek arcán is látszott. Az asszonyok lefogytak, napok alatt éveket öregedtek.

A parkban, a templom körül derékig a trágya, szemét és puffadt lóhullák. A Puli kutya sem bírta a háborút. Szeme véres volt, orra betegesen szikkadt. Egy orosz tiszt hívta fel rá a figyelmemet. Kértem, lőjje agyon. Megtette. A doktorral temettük el a Mókus patak partján egy fájdalmasan szép áprilisi este, miután már - pár idősebb falubeli emberrel - egész nap lóhullákat vontattunk patájukhoz kötött kötéllel egy gödörbe, majd betemettük.

Aztán az oroszok - valószínűleg ellentámadástól féltek - minden épkézláb embert összetereltek a környékről futóárkot ásni. Az egyik nap kidoboltatták, hogy a rádiókészülékeket Murahelyre kell bevinni és ott személyesen leadni. A plébánia készülékét én adtam le. Érdekes volt, hogy tudták, ki vagyok. Erről a beszélgetésünkből meggyőződhettem. Udvariasak voltak, de féltek attól, hogy a németeknek összeköttetésük lehet az innenső parttal.

Német gépek ritkán jelentek meg; ilyenkor nem a pincékbe, hanem - az oroszok tanácsára - a templomtorony alá mentünk óvóhelyre.

Egyik nap, kora délután kidobolták, hogy a civil lakosságot kitelepítik a frontvonal mögé. Hátrahagytak minden faluban pár férfit őrségnek, főleg tűzőrségnek, meghagyták Gregor János vend káplánomat, akiben megbíztak. Megindult a népvándorlás a távolabb lévő falvakba. Megrakott szekerek tömege, gyalogosok, biciklisek lepték el az utakat. Mi - a vendégeimmel együtt - kitelepedtünk a Szent Benedek-hegyre. Itt volt nekünk egy plébániai szőlőnk és pincénk présházzal, bérbe adva. A plébános, Faflek Ferenc jó barátom volt és magyar érzésű. Tőle tudtam meg a híreket arról, hogy eddig hogyan

35