Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

bámultam, de magam sosem tudtam ezt a primitív beszédmódot elsajátítani.

Közben a partizánok is fölengedtek. Elmondották, hogy ők muravidéki egyetemisták és Titóval harcolnak. Amelyik majdnem agyonlőtt, sajnálatát fejezte ki és 100 pengőt vett elő, hogy „megfizesse a kárt". Amikor Szasa ezt meglátta, megkérdezte a partizánt, miért akar nekem pénzt adni. Nagy nehezen megmagyarázta neki, hogy a kárt szeretné megtéríteni. Erre Szasa széles gesztussal félretolta a bankókat, és egy köteg orosz hadipénzt vett elő. Csupa százas volt. Egy csomót a markomba nyomott úgy, hogy kifejezte: itt most a „ruszki szóidat" az úr, és felel mindenért.

Váratlanul zenét hallottunk. Szasa hirtelen benyitott az irodám melletti szobába, ahol a menekült orvos lakott feleségével, és akikről én közben egészen megfeledkeztem. A hatás elképesztő volt mindkét fél részéről. A szoba közepén hálóruhában állt az orvos fiatal felesége, még mindig remegve a lövéstől, mely pont az ő szobájuk falába fúródott bele. Védőn karolta át az ura. Szasa hol rám nézett, hol a házaspárra. Magyarázni kezdtem: „Doktor, doktor..." Gyanúja kissé engedett, annál is inkább, mert fölfedezte a zongorát. Már föl is rántotta a tetejét és verni kezdte éktelen hamisan, miközben elérzékenyülve üvöltötte: „Moszkva maja..."15. Ránéztem a remegő aszszonyra, és hogy bátorítsam, mosolyogni próbáltam. De az asszony arca kemény maradt a rémülettől. Szásának - hála Istennek - mennie kellett, de vigasztalt, hogy csak rövid időre megy el, aztán hozza az embereit is.

Fél óra múlva meg is jelent vagy 30 katonával. Libasorban jöttek a fenyőfák között, mindegyiknek a vállán géppisztoly.

15 Az én Moszkvám...

32