Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

hátrafordult, és ő is nézte a tüzeket. Lispeszentadorjánnál égtek az olajkutak. Megszólaltam a homályban:- Arra van haza!

Meglepődött a magyar szó hallatán, megsarkantyúzta lovát, és azt morogta:- Nincs nekünk már semerre sem haza.

Elvágtatott az idegen felé.

Egy férfi maradt le az utolsó szekérről a magyar szót hallva.- Főtisztelendő úr magyar? - kérdezte. - Itt maradhatnék a parókián a feleségemmel? Semmi kedvem továbbmenni.

Egy orvos Csornáról, a fiatal feleségével. Szerettem volna megölelni nagy testvértelenségemben. Szerényen, félénken odajött az asszony is. Fiatal, lányos arcán fáradtság, nagy, kék szemében mély szomorúság ült. Nálam maradtak.

Két nap még. Senki földje lettünk. A csend nyomasztó, halálos volt. Alattomosan, mint ahogy az éjjeli árvíz, közeledett az orosz. Megszállták a közeli templomerdőt, senki sem látta őket, és mégis tudtuk. Talán a meleg, áprilisi napfényben földriadt galambok jelezték csak.

Délután három óra lehetett. A nagy sarok vasrácsos ablakai mögül néztem arrafelé, ahonnét leselkedett az ellenség. Kopogtattak. P. P. Máté, öreg bencéstanár a filiából jött el gyónni és elbúcsúzni. Én is gyóntam. Felejthetetlen gyónás volt... Elkísértem egy darabig. Meleg déli szél fújt, sodorta a tavalyi platánleveleket. Búcsúzásul letérdeltem a régi avarral borított friss fűben. „Benedicto Dei Omnipotentis... - A mindenható Ur Isten áldása..." Megöleltük egymást mint báty és öccs az ütközet előtt. Sokáig néztem utána, amint fáradtan, szomorúan elballagott szülőfaluja, Biros felé.

Aztán a ház előtti kertbe mentem, és nézegettem a metszetlen szőlőlugast. Ez is megsínyli a háborút - gondoltam. Ekkor va27