Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)

öröm, hogyha a kórházban fölkereshetik őket, bár ebbe is ürmöt cseppent apjuk szenvedéseinek látása.

Kevés ember utolsó hónapjait követhetjük olyan hiteles pontossággal nyomon, mint az övét, hála egyik lánya részletes naplójának. Ennek az időnek sajátos kettős arca van. Családja körében az apa nem restell egészen ember lenni, gyermekeit sírva fogadni, fájdalmaiban jajgatni. De a látogatók előtt most is ura magának. „Akkoriban nagyon lehangolt lelkiállapotban voltam — mondja egyik barátja —, vigasztalni nem tudtam volna. De nem is volt rá szükség. Ő vigasztalt engem." „Csodálatos lelkierő sugárzott belőle, ami nagy hatással volt rám." Az egyik nevelő ekkoriban jut állami álláshoz, búcsúzni jön hozzá. „Letérdeltem ágya mellé, megáldott, fiának nevezett, mind a ketten sírtunk." A betegszoba valóságos búcsújáró hellyé válik, ahonnét megrendültén, könnyek között, de hitükben elmélyülve távoznak az emberek. Elképzelhető, hogy ez nem kis megerőltetés a betegnek. Dehát most ez az ő szolgálata. Persze szeretne visszamenni munkájához, betegeihez. Mikor a hosszú kórházi tartózkodás már bizonyos, felesége azzal biztatja, hogy ott benn rendeznek be neki rendelőt. Húgának örömmel mutatja: még nem remegnek az ujjai, még tudna operálni ... De elkészül a halálra is, amelyet utóbbi éveiben már mindig szem előtt tartott, és átadja magát Isten akaratának. Amellett mihelyt a fájdalmak alább hagynak, örök-tevékeny természetével itt is igyekszik hasznosítani magát: pl. kis elbeszéléseket mond tollba gyermekeknek a bécsi Kirchenzeitung részére. Érzékeny és tanulságos kis történetek, szereplőik: orvosok, papok, nővérek, gyerekek, gazdák és alkalmazottak, szerető házaspárok — saját életmiliője. Különben is tele vannak lírai jelleggel: hol kedves virága, a nefelejcs merül fel, hol a legidősebb fiú mint orgonista, egy „csodaszép Ave Maria" szerzője, hol kedves bécsi Anna-temploma, hol „Ivi és AnnerI" egy őzike mellett, — sőt egyenesen „egy operált szemorvos 1930-ban, a Loewszanatórium 76-os szobájában, a szomszéd ágyban a felesége, kifáradva a már hónapok óta tartó ápolásban", a virágok pedig a szobában felesége „arany szívét" és a többi beteghez való jóságát dicsérik. — Fájdalmai ellenére sokat énekel. Nemcsak egyházi éneket, hanem ami éppen eszébe jut. Lemezeket is szívesen hallgat — igaz, mikor az elsőt fölteszik, könnyekre fakad —, kivéve felesége operációjának idejét, amikor letiltja ezt.

Egyszerűsége, szerénysége most sem hagyja el. Méltatlankodva, s egyben felcsillanó humorral utasítja rendre gyermekeit, amikor egyikük fájdalmai és hősies türelme láttán felkiált: „Papi, te szent vagy!" — „Ilyet soha többet ne mondjatok! Én nem vagyok szent, legföljebb álszent." Az őt decemberben fölkereső Plessing éppen egyik rohamának tanúja, mialatt csak ezt mondogatja: „Jézusom, ir55