Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)
„El tudott mélyedni egy kis virágban, — hogy megtalálja Istent* — írja egy ismerőse. Gyakran beszélt nekilelkesedve a természet nagyszerűségeiről, amelyeket mint természettudományosán igen képzett és magát állandóan továbbképző orvos különösen jól észre tudott venni. Utolsó napjaiban mondta egyszer: „Igaz, itt fekszem nyomorultul az ágyban, de azért látom körözni a sast, röpködni a pillangókat, virágozni a gyönyörű virágokat. Annyira szeretem a természetet,— hát lapozgatok ebben a könyvben, és olyan hálás vagyok a jó Istennek!" — De még jobban, s egyre jobban érdekelte a szellem, a lélek világa. „Az Ő utai csodálatosak a természetben, de milliószor csodálatosabbak a lélek életében!" Asszisztensnője mondja róla: „Úgy beszélt a természetfölötti dolgokról, hogy azt szinte kézzelfogható természetes valóságnak éreztem." Finom egyensúlyban van benne apostoli buzgóság és tisztelettudó tapintat. Nagyon szerette Istent, szerette volna, ha mindenki ismeri és szereti. Ahol csak tudott, próbált maga is közreműködni ebben. Elsősorban betegei között, hiszen a betegség jó útja lehet az Isten felé fordulásnak, és családja körében, akikért Isten előtt felelős volt. De általában jelszava: „Az legyen az igyekezetem, hogy az emberek, mikor elmennek tőlem, jobbak, bizakodóbbak és egy kicsivel tökéletesebbek legyenek, mint mikor hozzám jöttek." A zsolozsmás könyvének elejére bejegyzett imaszándékok között külön szerepel: „hogy igazán apostoli módon működhessem." Boldogság tölti el, ha látja, hogy ismerősök, látogatók érdeklődést tanúsítanak vallási kérdések iránt, ha segítségükre lehet ezen a téren. Ilyenkor a belső dolgaiban különben igen szűkszavú ember egészen tűzbe jött, és készségesen feltárta saját lelkét is. Ha orvostársai közt vallástalant talált — ebben az időben nem ritkaság —, tépelődött, hogyan segíthetne; volt, hogy tanácsot kért ilyen ügyben az egyik pátertől. Ha értesült, hogy egy súlyos beteg vonakodik fölvenni a szentségeket, igyekezett rábeszélni stb. — Mégis minden volt, csak nem prozelita. „Minden nagy vallásosság és szent élet dacára sohasem kényszerítefte a nézetét valakire. Csak akkor beszélt ilyenről, ha kérdezték. Nem volt az a bizonyos prédikátor" — mondja róla lánya. És egy jóismerőse: „Jámborsága nem volt tolakodó. Elég volt a példája, hogy áhítatra hangoljon mást. Ha meg volt győződve valamiről, abból nem engedett. Szilárd jellemű volt, de senkit sem akart sérteni." Tudta: nem szabad erőszakkal élni az emberi lélék iránt, azt is, hogy nem szava a lényeg, hanem az állandó imádság, amellyel Isten elé viszi az ügyeket és embereket. Unokahúgának írja családi gondjaiban: „A magam tapasztalatából csak azt tanácsolhatom neked: imádkozz nagyon bensőségesen a gyerekek lelki gyarapodásáért. Egy anyának ilyen imája a gyermekekért nagy tőke, amit adsz nekik, és az ima gyümölcsét a 4 49