Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)

ruhában ő nem mehet vissza koldulni, és akkor mi lesz vele? Végül is visszakapja régi rongyait, és a másikat csomagban viszi magával. Egy parndorfi öreg horvát anyóka visszakérte a patikustól a receptet, hogy az imakönyvébe tehesse. Amikor megtudta, hogy ez „szegényjogon" írt receptnél nem lehetséges, inkább megfizette a kenőcs árát, csakhogy megtarthassa.

Szíwel-lélekkel orvos volt. Nem egyszer megtörtént, hogy az úton autójából észrevett egy-egy szegény beteget; ilyenkor kiszállt, berendelte kórházába, és kezelés alá vette. Máskor kivitték eléje az útra a beteget, hogy ott nézze meg. Ha huzamosabban nem voltak otthon, alig várta, hogy visszatérhessen „kedves betegeihez", és újra kezdhesse a rendelést. Bár amerre járt, ott is megtalálták mindig, és ő is megtalálta őket. Akár segítségre szoruló üdülővendégek képében, akár rendszeres segítség formájában, például 1918-as bécsi tartózkodása idején, amikor naponta villamossal az irgalmasok kórházába járt ki és ott segédkezett, hozzá még a lakásukhoz közel eső nővéreknek is orvosi segítséget nyújtott. Hazulról is több kolostor orvosa volt, így a bertholdsteinié, ahol akkoriban 99 nővér élt. A „kedves beteg" kifejezés Batthyány szótárában átélt valóság. Élő hitével és szeretetével komolyan gondolta, amit vallott, hogy ő többet köszönhet a betegnek, mint az őneki, mert „a beteg megtanít, hogy mindig jobban szeressem Istent, és a betegekben Istent szeretem . . . segítek Krisztus keresztjét hordozni, a felebarát keresztjét a felebaráti szeretet által." Elég erre vonatkozólag a betegágyáról sógornőjének írt „nagy levelet" elolvasnunk. Ez a levél egyben kérlelhetetlen erkölcsi tükör minden orvos, sőt minden emberszoígáló hivatás számára. És ő megfelelt a saját mércéjének. Idejét, erejét nem kímélte, türelme, szeretete meg nem fogyatkozott betegei között. Igazán írta róla egyik nővére: „Nemcsak az én testvérem, hanem mindazoké, akik szenvednek." Mindenekfölött pedig kifogyhatatlanul hálálkodott Istennek szép hivatásáért. Azok között a szándékok között, amelyekre a kis zsolozsmát imádkozta (a könyvecske elejére jegyezte fel őket) ez is szerepelt: „Hálából, hogy orvos lehetek." Értékelésében ez közvetlenül a papi hivatás után következett. 1907-es naplójában írja: „Kolosszális boldogság orvosnak lenni, és ha ezerszer jönnék a világra, akkor sem kételkednék egy pillanatig sem: inkább legyek orvos betevő falat nélkül, mint felebarátomért semmit sem cselekvő gróf." — A kórházában működő nővéreknek — akikkel éppen a közös hivatás folytán mély lelki egységben tudta magát — írja: „Tartsunk csak ki Isten szolgálatában, aki olyan kedves utat szabott elénk a szegények és betegek szolgálatának hivatásában." — És másutt: „Csak a jó Isten volt a Jóságos, aki mint orvost olyan szeretettel von magához." (Ebből az egyetlen mondatból egész „laikus aszketikát" lehetne levezetni!)

25