Hoósné Péterffy Alexandra et al. (szerk.): Kőszegi krónika 1938-1952. Székely László apátplébános feljegyzései (Gencsapáti, 2015)

Visszaemlékezések

irodalmi alkotásairól, és történetírói működéséről. A 30-as években egymás után jelennek meg verseskötetei, színművei, misztérium-játékai, gyermekmeséi és műfordításai.

Egyéniségének egy másik szép vonása volt az ő emberszeretete, szívbéli jósága. Ez késztette arra, hogy 1937-ben 15 évi teológiai-tanári és elöljárói munka után — mint országosan ismert író, szónok és lelkigyakorlat-vezető — szíves örömmel plébánia-vezetésre vállalkozott. Az 1937-ben kiadott Sziromeső című kötetében így vall erről:

„Nem kérek én, csak egy kegyet:

Mindig, mindenben szív legyek!

A szív csodás kis húsdarab,

Hű ritmusa, ki nem marad.

Nem unja borda ketrecét,

És piros vért küld szerteszét.”

Plébánosi szolgálata Kőszegen egyre inkább kezdett kibontakozni. Az ún. politikai fordulat éve után azonban az Egyház ellenségei már nem nézték jó szemmel sikeres működését. 1952-ben távoznia kellett Kőszegről. Előbb győrvári plébános lett 20 éven át 1952-től 1972-ig, majd még kisebb helyre, Gasztonyba került. Valóra vált, amit az „Imádság szegénységért” c. versében kért:

„Ha munkám itt-ott siker érte,

Ne a földön fizess ki érte.

Magamért és a lelkek végett Hagyd sorsomnak a szegénységet.”

Életének ezekben az éveiben mutatkozott meg igazán az ő egyik legjellegzetesebb tulajdonsága: szerénysége és egyszerűsége. Soha, senkinek nem panaszkodott az őt ért megaláztatások, sérelmek, zaklatások, az öregség és a betegségek keresztje miatt. Viselte sorsát, hordozta keresztjét bölcs megnyugvással, példamutató türelemmel. Ez a lelki kiegyensúlyozottság, harmónia jellemezte őt élete utolsó éveiben a Székesfehérvári Nyugdíjas Papi Otthonban, s ezzel őszinte tiszteletet és szeretetet vívott ki magának.

A kötet megjelentetése jó alkalmat nyújt nekünk arra, hogy megköszönjük a jó Istennek mindazt, amit nekünk Székely László apátplébános úr által adott. S ugyanakkor kérjük az Urat, hogy az ő példamutatását követve talentumainkat és életidőnket mi is jól és gyümölcsözően használjuk fel, hogy földi életünk végén, László paptestvérünkkel együtt méltók lehessünk a folytatásra, a boldog, örök életre.

649