Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Kovács József: A veleméri Szentháromság-templom (Történelem, ikonográfia, ikonológia)
található párhuzamos helyét idézi (24, 42—51.); e szakaszban ugyanis a virrasztásról, az Űr érkezésének a várásról, majd az okos és hűséges szolgáról van szó és talán még nyomatékosabban mint a Lukács-féle szakaszban. Az éjszaka vége felé is ébren levő és Urát váró szolga bibliai képét használja fel tehát a liturgia Szent László jellemzésére és ezzel alapot szolgáltat ahhoz, hogy belőle a reggel-várásnak a hajnal előtti szürkületnek is jele legyen. Minden bizonnyal kapcsolatban áll ezzel a bibliai-liturgiai alkalmazással az a jellemzés is, amit szintén bibliai szövegezéssel (v.ö.: Sirákfia 50. 5—7. és 47., 2—3.) a Képes Krónika ad Szent Lászlóról: „Emicuit quippe quasi stella matutina in medio nebulae, jugens taedia tenebrarum, et quasi luna plena lucet in diebus suis, velut etiam sol refulgens, sic effulsit in populo suo; quasi adeps separatus a carne ,et cum leonibus et ursibus lusit, quasi cum agnis ovium.” —■ „Úgy ,ragyogott fel mint köd közepette a hajnali csillag’, mely elűzi a rőt homályt, ’és miképpen a telihold világol a mag napjaiban’, vagy ’miképpen a nap ragyog: fénylett népének közepette’, ,mint a húsból kiolvasztott zsir’, ’oroszlánokkal és medvékkel játszott, miképpen akolbeli bárányokkal’.” A „stella matutina”, a „luna plena”, a „sol refulgens” a Vénusznak, a Holdnak, illetőleg a Napnak egy-egy sajátos helyzetű jelensége. Minden bizonnyal a „medvék”, az „oroszlánok” és az „akolbeli bárányok” konkrét csillagászati értelemben is érthetők. Az idézett bibliai sorok az eredeti előfordulási helyükön egyáltalán nem zárják ki a csillagászati értelmezést, sőt, mivel ugyanabban a szövegben az ünnepekről is szó van, amelyeknek a meghatározása pedig az asztrológia segítségével történt meg, azért az egyes személyekre alkalmazott csillagászati jelenséget nemcsak hasonlatnak kell tekintenünk, hanem olyan csillagászati megfogalmazásoknak, amelyek a jellemzett személlyel kapcsolatban csillagászati időpontot határoznak meg. Ezzel magyarázható, hogy az „oroszlánokkal”, „medvékkel” és „báronyokkal” jellemzett Dávidot, a bibliai író az ünnepek miatt magasztalja: „Fényt adott az ünnepségeknek, széppé tette az ünnepeket az élet befejezéséig azzal, hogy magasztalták az Úr nevét és már hajnalban dicsővé tették Isten szentélyét” (Sirákfia 47, 12). Az a tény, hogy a krónikás is csillagászati helyzetek jelenségével jellemzi Szent Lászlót, arra enged következtetni, hogy az alkalmazás alapja Szent László életének valamely jelentősebb időpontjára vagy valamelyik nevezetesebb esztendő Szent Lásziónapjára jellemző csillagászati eset, amit a Nap, Hold és Vénusz említett eseteivel, illetőleg ezeknek egymáshoz való viszonyával lehet kifejezni; — más szóval: vagy egy egyidejű csillagászati konstellációról van szó, vagy pedig olyan csillagászati összefüggésről, amelynek szabályos rendjében egy bizonyos meghatározott napra hol az egyik égitestnek, hol a másiknak, hol meg a harmadiknak a megadott esete a jellemző. A veleméri Szent László-kép tagadhatatlanul Vénusz-képlet. Minthogy pedig az északi falnak kelet felé húzódó szakaszán található ez a kép, azért a „szép planétét, mely szeretni biztat”, a stella matutina, a hajnalcsillag szerepében mutatja be, mint amely „mosolyba vonja a Keletet” (v.ö.: Dante, Purg., 1, 19.). A Vénusz ugyanis legközelebb jár a Naphoz, egyik esztendőben előtte jár, ilyenkor Lucifernak, fényt-hordozónak, vagyis hajnalcsillagnak nevezik, a másik esztendőben pedig követi a Napot és ilyenkor Hesperus, vagyis estcsillag a neve. Amelyik esztendőben a Vénusz hajnalcsillag, abban az esztendőben a Mars az esti csillag. Minthogy pedig a Marsnak az ikonizációja — a Szent Márton kép — a veleméri templomban a nyugati fal délnyugati szakaszán, tehát az „est”-ben 528
