Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)

Kovács József: A veleméri Szentháromság-templom (Történelem, ikonográfia, ikonológia)

„Jobb biztonságú, hogy a felsőbb lég se lehessen, törtek az órjások, mondják, várára az égnek s hegyre hegyet magasan halmoztak az égig.”.

Ha azonban a próbálkozás az istenség keresése, Istent a törvényei megtartásán keresztül elismerő és magába fogadó, igazság szerint való, jószándékú élet, azaz, az istenes élet, amelynek az erejében az ember többnek, nagyobbnak és boldogabbnak érzi és tudja önmagát — : — így pedig az óriás az „igaz ember”-nek a képe, akárcsak a trójai óriás, Ripheus (rafaim!), akit Vergilius (Aeneas, II. 426—7.) csak egyetlen szóval tudott jellemezni: „iustissimus” — „nagyon igaz”, vagy az „égi dolgokban jártas Ábrahám,”, aki Josephus Flavius szerint (Antiq. I., VII. 2.) „dikaiosz anér kai megasz” — „igazságos és nagy férfiú” volt.

Az óriás az „igaz ember” jegye a Christophorus ábrázolásban is, ahol Christophorus azért óriás, mert a név kívánja meg, hogy ilyen legyen. A régiek ugyanis még megértették, hogy a Christophorus névben Krisztus neve mellett az óriást jelentő hagyományos sémi kölcsönszó kopott maradványa van, ami miatt a név így fordítható: Krisztustól óriás, azaz, értelmezve, „Krisztustól igaz”. így tehát a Christophorus-ábrázolásokban a Krisztus nevét is tartalmazó keresztény Chrisztophorus névhez illően az a keresztény tanítás jut kifejezésre, hogy az ember létrendi ereje és nagysága csak Krisztusban és Krisztussal magyarázható. A kereszténység szilárd alaptétele ugyanis, hogy az embert a Jézus Krisztusban való hit teszi igazzá, megigazulttá, aminek következtében — minthogy Isten megszentelő kegyelme révén átformálódva, megújulva, megszentelődve természetfölötti létrendbe emelkedik — mérhetetlenül, az örökkévalóságig túlnő önmagán. Keresztény értelmezésben tehát az ember valós képe csak Krisztussal teljes —: a pogány óriásból, Repreboszhól csak Krisztusban és Krisztussal és Krisztus által lesz keresztény óriás, azaz, Christophorus; Vergilius pogány, de nagyon igaz (Ripheusa is csak lesz Dante Mennyországában üdvözölt (Par., 20., 104. skk.).

Bármelyik Christophorus-ábrázolásnál tehát az „igaz ember” képével állunk szemben. Különösképpen utal erre az az egyedülálló glossza, amelyet a Christophorus név mellett találunk az egyik IX. századból származó, latin nyelvű Kristóf-passióban (Analecta Bollandiana, 10 [1891] 395): „Petrus presbyter . . . veniens baptizavit... et beatum Reprebum, et vocavit nomen eius Christophorus, id est Christum induens”, — „Jött Péter pap ... megkeresztelte a boldog Reprebuszt is, és nevezte őt Kristófnak, azaz Krisztust magára öltőnek”. Márpedig az ember megigazulását, aminek látható kezdete a hit szentsége vagyis a keresztség, a Biblia nyomán a keresztény igehirdetés Krisztusba-öltözésnek is nevezi: „Mindnyájan, akik megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra” (Galata 3,2.). Következésképpen: Ha Christophorus annyi mint „Krisztusba öltöző”, Krisztusba öltöző pedig annyi, mint „megigazult”, „igaz ember” (v.ö.: Kolosszei 3,10.), akkor Christophorus annyit jelent, mint „igaz ember”. Így tehát végső elemzésben valamennyi Christophorus-Kristóf ábrázolás nem más, mint a keresztény ember önértelmezésének a jelképe (v.ö.: C. G. Jung: L’homme et ses symboles. Paris 1964., 218.), a keresztény értelemben vett „igaz ember”-nek az ikonja.

524