Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)

Kovács József: A veleméri Szentháromság-templom (Történelem, ikonográfia, ikonológia)

aki Krisztust, az Életet, szívében hordozza, nem hal meg gonosz halállal. Ebből támadt aztán a középkorban az a hiedelem, hogy senki sem hal meg gonosz, előkészületlen, erőszakos halállal azon a napon, amelyiken Szent Kristófot látta, azaz, amelyiken tudatosan „Krisztust hordozta”, mert keresztény módon és Isten kegyelmében élt, templomban volt és imádkozott. Éppen ezért nem ritkán a Szentképek alatt ez vagy ehhez hasonló volt a felírás:

„Christophori faciem die quacumque tueris,

Illa nempe die morte mala non morieris.”

„Kristóf arcára amely napon felnézel,

azon a napon gonosz halállal nem halsz meg.”

(Buxheimi felirat)

„ÍME AZ EMBER!”

A Kristóf-képek helyes értelmezése végett okvetlenül ismernünk kell azt az alapanyagot, amely a Kristóf-képiséget kitölti és Kristófnak mint képnek a végső jelentését is meghatározza. Valamennyi Kristóf-képnek ugyanis — legyen az akár „christophorus” jelző szófejtésének képi kifejezése, akár a Krisztus-hordozás jelenetének epikus ábrázolása, akár egyszerre mind a kettő, van egy közös, végső értelmezése, amelyhez Kristóf korábbi, pogány nevének elemzése által jutunk el.

Kristóf ugyanis — miként a szenvedésről és a vértanúságáról szóló írások egyöntetűleg állítják — eredetileg, vagyis a keresztség előtt, Reprobosz (Reprobus, Reprebus) nevet viselt. E név azonban görögös vagy latinos végződése és hangzása ellenére sem görög vagy latin eredetű szó, hanem csak a sémi nyelvekből értelmezhető és hangzókészletét tekintve a bibliai héberben előforduló rajaim szóval hozható kapcsolatba.

A rajaim többesszámú szóval a Biblia eredetileg Palesztina egyik izraelelőtti őslakosságát, a rafeusokat jelöli, akiket óriás termetük és rendkívüli erejük tett híressé (v. ö.: az arám r b h ,nagynak lenni’). — A későbbiek során ugyanezzel a szóval jelölik az „árnyakat”, — eleinte csak a meghalt óriásokét, majd a megholt hősökét, utóbb pedig már általánosítva minden meghaltét, akik tétlenül, alvó állapotban az alvilágban laknak (v.ö.: a héber r f h,,erőtlennek lenni’; ugyanígy az ugaritban is r p ’ m). Szavunkat egyes görög-latin fordítók orvosoknak is értik (a héber r f ’, ,gyógyítani’ igéből származtatva). (Wildberger: Jesaja. Neukirchen 1974. 548.)

A régiek az óriásokban az embernek sejtelmes és félelmetes, még holta után is megmaradó —- de vallásos értelemben felfogott — nagyságát akarták valamiképpen érzékeltetni; az emberét, aki önmaga teljességét keresve újra meg újra megkísérli, hogy létének szűkös időbeli és térbeli, anyagi és szellemi korlátáit áttörje. E kísérletezés két módja szerint az óriás is kétféle. Ha a próbálkozás az „én” túlértékelése, a gőg, az istenség elleni lázadás és a bűn — : — így az óriás mint „gőgös gigász” (Homérosz: Od„ VII., 59.) istentelenségnek, a gonoszságnak a kifejezése, mint ahogy Ovidius megénekelte az Átváltozásokban (I. 151—3; ford.: Devecsery Gábor):

52Í