Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Meszelényi Antal: Szent Márton püspök életútja
lékére e helyen új apátságot létesített. Ugyanezt cselekszi Géza bátyja Zoborhegyen, majd jóval később (1225) Vaskaszentmártonban települhetnek meg a bencés atyák. Velük és általuk újabb erőforrásokhoz jut a magyar rónák és hegyek istenes világa, s ezzel karöltve Szentünk térhódítása. Mert mint mondani szokták, bölcs volt, amíg élt, elgondolásaiban és nyájas végrehajtásukban. És most századról századra arathatta gyümölcseit. Maradjunk szűkebb pátriánkban: Vasban és Zalában. Itt és ott úgy szerepel, mintha embernek és állatnak ő lenne a legfőbb oltalmazója. Répce környékén, pl. az a hagyomány forog a gazdák ajkán, hogy ha maródi az állat, akkor a Szent receptje szerint friss és fehér csomózott nyírfa-vesszőkkel kell ráütögetni s attól jobban lesz. Vépen viszont Szent Márton előestéjén a pásztor sorra járja a házakat ezzel a rigmussal: Adjon Isten jó estét! Betért Szent Márton szolgája e jókívánsággal: adjon Isten bort búzát, békességet! S adja meg mindnyájunknak az örök üdvösséget! Dicsértessék Jézus Krisztus! Rábagyarmaton pedig ez a kedveskedés járja: Szent Márton adja meg valamennyiünknek mindazt, ami javunkra válik! Kissé csípős, de a régebbi időkben az asztaltársaság vidámítására szívesen mondogatták: Márton kedvtelése a kövér lúd és a boros kancsó! Különösképpen hangzott fel ez az ún. Márton-lakomákon. Névünnepén pedig a szombathelyi szemináriumban is feljavult a kispapok menüje, nemcsak a szokásos Márton-liba került az asztalra, hanem csúsztatónak a jó sághegyi borocska is/‘‘J No de nem mértéken felül! A mókás tréfákkal a zalai Göcsej földje sem hagyta magát letromfolni, hisz népe nagyon is értett ezek kiagyalásához. Az asszonynép kitalálta, hogy Márton-hetében nem ajánlatos a fehérnemű mosása és szárítása, mert abból olyan .,dögvész” lesz, hogy egész falkák pusztulnak bele. Ha azután így, vagy úgy ilyen veszedelem bekövetkezett, úgy az én szülőfalum jelentette a gyógyító patikát, mert az itteni népmonda szerint két védőszentünknek megadatott a hatalom, hogy a vészt leállítsa. Ha már itt tartunk, szólhatunk kettős búcsúnkról, mégpedig június 13-án páduai Szent Antalról, november 11-én pedig mostani írásunk ihletőjéről. Regente a falu népe már éjfél után talpon volt, mivel nemcsak a göcsejiek, hanem a muraköziek is siettek ide megtisztelni plébániánk két patrónusát. Akkori plébánosunk elbeszéléséből tudom, hogy maga is kora hajnaltól a délutáni órákig talpon volt, s mást sem csinált, mint jegyezte a töméntelen miseszándékokat. S hogy kik végezték a szertartást, gyóntatást stb., hát a vendégpapok, hiszen ezek is nagyszámban érkeztek meg. Szólnunk kell még négy kiemelkedő egyházfőről. Köztük az első Szily János (1777—1799), aki nemcsak a sorrendben előzte meg a másik hármat, hanem eszmevilágának gazdagságával, lelki finomságával, egyháza és hazája szolgálatával is. Ha nem így él, hálás utókora aligha emel neki szobrot, egyik legszebb alkotása, székesegyháza előterén. S nemcsak ez fűződik nevéhez, hanem a püspöki palota, a szeminárium és rendelkezéseinek egyéb emlékei is, mint pl. egyházmegyéjének Szent Márton oltalma alá helyezése. Pár szóval időzzünk az utóbbinál! Vele még győri segédpüspök korában barátkozott össze, s hűségét még csak fokozta egyházmegyéjében. így kapcsolta össze Sabaria múltját Szombathely jelenével. Első feladatának tekintette, hogy a város nagy szülöttjének emlékét még életszerűbbé tegye. Ezért már 118
