Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)

Meszelényi Antal: Szent Márton püspök életútja

pen tanultak és tanulatlanabbak. így valósult meg az a szentpáli igazság, hogy az Isten nemegyszer azt választja ki, ami a világ szemében oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket (I. Kor. 1,27.). E keveréknek sem vallotta kárát a szerzetesi élet, mivel a közösségi szellem észrevétlenül ki bírta egyenlíteni az így adódható ellentéteket.

Az természetes, hogy a vázolt együttes feje az elöljáró volt, a mi esetünkben Márton atya. Hilárius részéről méltán érte ez a kitüntetés, mely nemcsak tiszteletadás akart lenni, de egyben felelősségvállalás is. Nem kívánkozik bővebben igazolásra, hogy akit ért, nem bújt ki az utóbbi alól sem. Maga járt elöl mindenütt a jó példával. Első volt az imában, ugyanígy a virrasztásban, böjtölésben s egyéb önsanyargatásban. Az irgalmassági cselekedetek gyakorlásában megelőzhetetlen lett. Nem várt biztatást a hit hirdetésére s a missziózás egyéb feladataira. Érthető tehát, hogy az Űristen, ha eddig nem hagyta magára, ezentúl még kevésbé! Rendkívüli áldásaival mutatta meg, mennyire kedveli mostani átjárását.

Ezekből sem árt néhány szemelvényt kiemelni! Egyik alkalommal távolabbi misszióban járt. Ügy látszik nagy sikerrel járhatott, mert szokatlan örvendezéssel érkezett haza. Itt azonban nagyon elszomorodott, mert társai fájdalmasan jelentették, hogy egyik szép jövővel biztató katekumenje hirtelen meghalt. A nem várt hír annál érzékenyebben ütötte szíven, mert nem volt még megkeresztelve. S most mutatkozott meg ismét nagy bizalma jóságos Istene iránt.

A halotti cellában egyedül kívánt maradni, s két órán át szívszaggatva kérte a Mindenhatót, keltse újra életre, hogy legalább a keresztség szentségében részesülhessen. S alighogy befejezte könyörgését, megtörtént a csoda. A fiú lábra állt, és a kereszténység kegyelmeiben is részesülhetett.23 A jelenlegi életszakaszában ez tekinthptő első újabb csodájának. E helyen épült az ún. katekumen-kápolna, mely napjainkban is nagy látogatottságnak örvend.

íme Ligugé derűs napjainak egyike, de tragikussá változhatott volna, miként annak nevezhető 366. január 13-a. Ekkor csapott rá a nagy bánat, amit mesterének és jótevőjének: Hilárius püspöknek a halála okozott. Emlékét sokáig nem bírta elfelejteni, egyedül azzal vigasztalódhatott, hogy az emlékezés és imádság ereje egybetartja őket.

Márton atyának ekkortájt már nagy volt a népszerűsége. Erre vezethető vissza, hogy a poitiers-i egyházközösségek őt kívánták elhalt püspökük utódjának. Ha akarja, már akkortájt apostolutód lesz, azonban nagy alázattal ugyanúgy elhárította magától, akárcsak korábban is, csak nagy nehezen lehetett rábírni a diakonátusságra. Ö meg volt elégedve Ligugével, a Poitirs-et másnak engedte át, hogy ott vessen és arasson.

Püspöki sorsát így sem kerülhette ki. Hilárius halálát rövidesen követte a sírba Szent Lidorius, a tours-iak püspöke (f371) is. A megüresedett szék betöltésénél ők szintén Mártonra gondoltak. Ismerve azonban alázatosságából fakadó ellenkezését elküldték hozzá ügyes pályatársukat, Ruriciust, hogy találékonyságával ő emelje ki magányából. Ruricius bánatos arccal adta elő, hogy látogasson el hozzájuk, mert beteg a felesége. Addig kérlelte, míg követte útitársát. Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egy elhagyatottabb tisztásra értek, ahol a tours-iak nagy sokasága vette őt körül. Ezek jóformán szóhoz sem engedték jutni, hanem egyszerűen kikiáltották püspöküknek, ahogy ez ak306