Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Második fejezet: Szent Márton ifjúkora

jelent. Márton Krisztus katonájának vagyis szerzetesnek vallja magát, azért nem harcolhat. Kijelentését nem lehet általános keresztény vonatkozásban venni, mintha keresztény embernek elvből tilos volna katonáskodni, hanem az ő különleges állapotára vonatkoztatva: ő szerzetesnek tudja magát, azért nem harcolhat. így tehát eljárása törvényesen igazolva van.

Mi azonban nem tartjuk valószínűnek, hogy Márton, mikor elbocsátását érvényesíteni akarta, szerzetesi állapotára hivatkozott volna, vagyis olyan állapotra, mely az ő gondolatvilágában ugyan már valóság, de a világ szemében csak szándék lehet. Kifejezését helyesebben úgy értelmezzük, hogy azért kéri elbocsátását, mert szerzetesnek akar menni, a katonáskodás viszont ezt a hivatását akadályozza, ha ugyan nem veszélyezteti. Arra pedig elég példa volt, hogy hasonló esetekben az elbocsátást megadták.1

A császárt, aki Márton kérése miatt eleinte bosszankodott, a beállott csodás fordulat, az ellenség váratlan behódolása, meglepte. A veszedelem elmúlt s a fenyegető háború szerencsés véget ért. Mit érdekelte a császárt ezek után ilyen jelentéktelen kicsiség, hogy hadserege egy katonával megfogy?!

1 *Misset: S. Martin a-t-il menti? Petite dissertation historique sur quatre mots latins: Christi miles ego sum. Paris 1906.

62