Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Második fejezet: Szent Márton ifjúkora

sokat és kiki előállott, hogy átvegye a ráeső részt. Márton elérkezettnek látta az időt, hogy oly régóta óhajtott elbocsátását szorgalmazza. Nem tartotta becsületes eljárásnak, hogy elfogadja az ajándékot, mikor nem szándékozik tovább katonáskodni, sőt egyedüli vágya és reménye, a katonaságtól mielőbb szabadulni. Bátran odaállt a császár elé és azt mondta neki: „Eddig érted katonáskodtam; engedd, hogy ezentúl Istennek szolgáljak. Ajándékodat add annak, aki érted akar harcolni. Én nem harcolhatok, mert Krisztus katonája vagyok."1 A császárnak semmi kedve sem volt katonáit Krisztusnak adni, mikor neki is szüksége van rájuk. Aztán a fiatal katona példája rossz hatással volna a hadseregre. A császár indulatba jött. Ezt a fiatalembert nyilvánosan meg kell szégyeníteni! Keményen rárivallt: „A vallásosság nálad csak ürügy. Te gyávaságból akarod itt hagyni a hadsereget: szökni akarsz a holnapi ütközet elől!"

Az ifjú katona elpirult, ez a méltalan meggyalázás érzékenyen érintette. Keresztény alázatossággal, de büszke önérzettel így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak minősíted és nem vallásos meggyőződésnek, hát holnap az Úr Jézus nevében kirendesen csak a győzelem után osztottak ki. A népnek juttatott adomány: congiarium.

1 Hactenus militavi tibi; patere ut nunc militem Deo. Donativum tuum pugnaturus accipiat; Christi ego miles sum: pugnare mihi non licet. Sulp. Sev. Vita 4.

60