Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Második fejezet: Szent Márton ifjúkora

jutottak a tökéletesség magas fokára. A szentek küzdelmei mindig lekötik figyelmünket és fölkeltik csodálkozásunkat, mert éppen a küzdelmekben tárul elénk életüknek emberi oldala, amiben mi is jobban megértjük és könnyebben követhetjük őket. Igaz, hogy viszont nem tárul fel oly szembetűnően az a másik, nem kevésbbé fenséges jelenség, a léleknek zavartalan derűje, amelyet zsenge virágjától fogva lefoglalt magának a Teremtő s amelyen nem tűr foltot, talán azért, hogy az ő akaratának annál méltóbb képviselője és országának a földön alkalmasabb elöljárója legyen. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy Mártonnak nem lettek volna küzdelmei. Harcolt ő eleget egész életén át, de küzdelmeit inkább külső ellenséggel vívta, és leszámítva azt a rövid időt, mikor lelkiismeretét előttünk szinte érthetetlen aggály és kétség zavarta, minden körülmények között megőrizte lelki nyugalmát.

Első küzdelmét a szülői akarattal kellett megvívnia. Tiszteletreméltó küzdelem, ahol majdnem megadja magát és amennyire Isten jogainak sérelme és saját lelke üdvösségének veszélyeztetése nélkül teheti, szüleinek engedi át a győzelmet. Mint említettük, szülei nem voltak keresztények, sőt inkább ellenséges érzülettel viselkedtek a keresztény eszmék iránt. Nem nézték jószemmel, hogy gyermekük olyan vallásnak legyen a követője, melyet a józanabb felfogásúak is lázadó, istentelen

51