Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

büntetésekkel, mert ez nem is tartozik az ő illetékességi körébe. Az Egyház csak lelki és fegyelmi büntetést szabott ki, abban pedig illetékes, sőt egyedül ő illetékes. A vádlottak kérelmére maga a világi hatalom tolta fel magát, ítélkezett és büntette meg a vétkeseket. Az adott esetben a püspöki karnak több tagja, sőt egy részleges püspöki zsinat is beleavatkozott. Igaz, hogy ez a testület nem beszélhetett az Egyház nevében, de a dolognak mégis olyan szinezete volt, ami az ellenség kezébe fegyvert adhatott, a.'z egyszerű lelkeket pedig megzavarhatta volna. Szent Márton a tekintélyével nem kölcsönözhetett súlyt olyan eljárásnak, mely a későbbi időben rossz példaképen irányelvül szolgálhatott volna.

És csakugyan az Egyház hivatalosan mindig azt a felfogást vallotta, melyet Szent Márton képviselt. Nem egy tekintélyes történetíró világosan kifejtette már ezt az igazságot, ami felment bennünket attól, hogy részletesen foglalkozzunk vele. Aki meg akar győződni róla, tanulmányozza a tárgyilagos történelmet, tegyen különbséget az Egyháznak mint ilyennek cselekedete és aközött, amit az Egyház nevében ugyan, de voltaképen az Egyházon kívül, sokszor az Egyház tehenére tettek akár hatalmukkal visszaélő egyházi hatóságok, akár világi fejedelmek, kik a vallást politikai érdekek szolgálatára akarták fölhasználni. A priscillianiták ügyében nemcsak az éppen Trierben időző Szent

180