Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

főcélt, mely miatt Trierben vesztegelt. Sürgős kötelességei lettek volna másfelé és mégis ott maradt, mert tudta, hogy jelenlétével biztonságot nyújt a vádlottaknak, kiket oltalmába vett. Látta, milyen befolyásosak az ellenségeik, akik csak azt várják, hogy ő egyszer kitegye onnan a lábát. Hiába kérlelte Ithacust, ejtse el a vádat. Közbenjárására válaszul sértegetést kapott. Erre egyenesen a császárhoz fordult és próbálta megértetni vele, hogy nincs értelme, miért súlyosbítsák a priscillianitákra kiszabott büntetést, „Nem elég büntetés az nekik, így érvelt, hogy a püspöki kar a zsinaton eretnekeknek nyilvánította őket és elvette templomaikat? Igazán szomorú és áz egyházra sérelmes eljárás volna, hogy a világi bíróság beavatkozzék egy tisztán egyházi ügybe." Mikor már tovább nem maradhatott Trierben, megígértette a császárral, hogy megkíméli a vádlottak életét. Azután, nem minden aggodalom nélkül, elhagyta Triert,

Mint várható volt, mihelyt a szent eltávozott, Ithacus és társai újra kezdték az izgatást, Maximus erőszakos természetű, de ingatag ember is volt és hamarosan megfeledkezett könyörületes ígéretéről, Magnus és Rufus püspökök rábeszélésére megbízta Evodius prefektust a bírói eljárással, aki erélyesen és kérlelhetetlenül le is folytatta. Kétszer is kihallgatta Priscillianust, aki olyan értelmű vallomást tett, hogy bűbájosságot űzött, erkölcstelen tanokat hirdetett, éjjel rosszhírű nőkkel találkozott és

170