Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

cillianitákat, nem tudjuk.1 Az tény, hogy az utóbbiakat védelmébe vette, amiért Ithacus nem átallotta nyiltan azzal a váddal illetni, hogy egy követ fúj az eretnekekkel. Ez természetesen alaptalan vád azzal szemben, aki előbb hogysem kegyelmet kért a személyüknek, már elítélte a tévedésüket. De különben is jelleme, amely nyitott könyv, eleve hitelvesztetté teszi ezt a gyanúsítást.

Márton inkább csak kénytelenségből érintkezett Maximusszal és az elkerülhetetlenül szükséges ta* lálkozásra szorítkozott. Ugyanakkor, mint már ez szokás, egész sereg hízelgő, köztük több püspök is legyeskedett az új császár körül. Annál inkább megőrizte méltóságát tartózkodó viselkedésével a toursi püspök. A császár több ízben meghívta asztalához, ő azonban elhárította a meghívást és egyenesen megmondta, hogy nem ülhet annak asztalához, aki egy uralkodót a trónjától, egyet az életétől fosztott meg.1 2 Maximus durva ember volt s a polgárháborúban elért sikerei elbizakodottá is tették, de azért még mindig jobb szíve volt és köny-1 Sulp. Sev. Vita S. Mart. 20. A szerzőnek más helyen tett megjegyzése azt sejteti, hogy mikor a priscillianiták érdekében közbenjárt, már huzamosabb ideje Trierben időzött, tehát eredetileg valami más ügyben mehetett oda: Namque tum Martinus apud Treveros constitutus non desinebat increpare Ithacium ... Chron. II. 50.

2 Dicens, se mensae eius participem esse non posse, qui imperatores, unum regno, alterum vita expul'sset. Sulp.

166