Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

nyebben tudott magábaszállni, mint elődje, Valen­tinianus. Nem tartotta méltóságán alulinak, hogy Márton előtt igazolja magát. Azzal védekezett, hogy nem a saját akaratából került uralomra, ha­nem úgy erőszakolták rá a katonák, és akkor már kénytelen volt hatalmát a fegyverek védelmére bízni. Különben sikerei mutatják, hogy Isten vele van. Az utóbbi érvelés ugyan kissé pogányízű, Már­ton azonban méltányolta a császár szavait, mert állításában legalább volt valami őszinteség. Egyéb­ként is úgy gondolta, hogy némi engedékenységgel többre megy és kívánságát könnyebben eléri. Maximus tehát engedett és a kibékülés örö­mére vendégséget adott, melyre Mártont is meg­hívta. Előkelő vendégsereg gyűlt egybe. Ott volt Evodius prefektus és konzul, feddhetetlen életű, de túlzottan rideg felfogású ember, aki majd nem­sokára a priscillianiták ügyében ítélkezik. Ott volt két másik magasrangú tisztviselő, az egyik test­vére, a másik nagybátyja a császárnak. A püspököt közvetlenül a császár mellé, a díszhelyre ültették, kísérő papját pedig a két előkelő tisztviselő közé. Étkezésközben a császárnak nyújtották a boros kupát. Az volt a szokás, hogy miután valaki ivott, annak adta tovább a poharat, aki méltóságban Sev. Vita S. Mart. 23. — Maximus Galliában megölette Gratianust; Italiában pedig II. Valentinianust támadta meg, aki kénytelen volt Theodosiushoz menekülni. 167

Next

/
Thumbnails
Contents