Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

kívül helyezte az ellenük kiadott rendeletet. Az elért siker fokozta vakmerőségüket. Bosszút forraltak, és egész erejükkel Ithacus ellen fordultak, és bevádolták, hogy felforgatja a vallási békét, Ithacus kénytelen volt Galliába Gregorius prefektushoz menekülni. Az eretnek vezéreknek elég vagyonuk és ravaszságuk volt, hogy mindenütt befolyást szerezzenek maguknak. És tudvalevő, hogy az udvarban akkor egy-két befolyásos egyén segítségével minden megvehető volt.

Maximus trónralépte (383) megváltoztatta a helyzetet. Az új császár Trierbe tette át székhelyét. Alighogy odaérkezett, Ithacus eléje járult, előadta védelmét, egyúttal vádat emelt, s kieszközölte, hogy a 384-re összehívott bordeauxi zsinaton újra tárgyalják az eretnekek ügyét. Idacus krónikája,1 melyet az V. században, tehát nem sokkal utóbb írtak, kifejezetten megemlíti, hogy a zsinaton Márton is jelen volt. Ha Sulpicius Severus ezúttal is hallgat róla, annak az a magyarázata, hogy a dolgot magától érthetőnek tartja. Mártonnak e szerint része volt priscillianita tanok kárhoztatásában és a büntetés kiszabásában. Ezt a körülményt azért hangsúlyozzuk, mert nemsokára, mikor egyházi ügyekben illetéktelen világi bíró szab ki rájuk büntetést és pedig túlzott büntetést, akkor ő kel a védelmükre.

1 Lecoy i. m. 238,

164