Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

Avitianus hirtelen felriadt, legjobb álmából zavarta fel egy angyalnak szava:

— Az Isten szolgája kint a kapu előtt térdel, és te nyugodtan alszol?

A kormányzó kiugrott az ágyból, föllármázta a szolgákat és megparancsolta nekik, nyissák ki a kaput és eresszék be a mennyből pártfogolt vendéget.

A szolgák úgy tettek, mintha rohannának kaput nyitani, valójában pedig egymásra néztek, a vállukat vonogatták és mosolyogtak, hogy a gazdájuk álmodott. Eszük ágában sem volt kinézni, de azért hűségesen jelentették, hogy senki sincs a kapunál. Azzal visszafeküdtek. Avitianust másodszor is felzavarta az angyal, erősen megrázta és figyelmeztette, hogy Márton még mindig ott várakozik a kapu előtt. Erre ő maga sietett a külső kapuhoz és csakugyan ott találta a szent püspököt, aki a sötétben mozdulatlanul térdelt a kövezeten. Valami megmagyarázhatatlan fensőbb erő megfélemlítette Avitianust, aki bocsánatot kért az imádkozó püspöktől:

— Ne szólj, Uram, nem szükséges szólnod. Tudom, mit akarsz. Megteszem. De menj el innen, mert attól tartok, az Isten haragjának tüze rám száll és bosszúja megemészt.

Avitianus a különös éjjeli események hatása alatt megkegyelmezett a foglyoknak és ő maga beszélte el a történteket. Elhatározásában természe-157