Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

úgysem maradt volna sokáig nála és bizonyára minden másra inkább fordította volna, mint a saját céljaira. Akadtak azonban szerzetesek, akik, ha mindjárt szerény és józan határok közt, engedtek a pénz csábításának és az anyagi javak ingerének. Márton éles tekintete észrevette és veszedelmes következményeit előrelátta, s ez áz oka, miért utasította vissza olyan határozottan a pénzt, akármilyen szükség volt rá.

Nézzünk egy másik esetet. Vincentius prefektus, tekintélyes tisztviselő, átutazóban jelentkezett a marmoutieri kolostorban és azt a kitüntetést kérte magának, hogy részt vehessen a szerzetesek szegényes ebédjén. Márton azonban nem engedte be. Ugyan mire jó ez a merevség? Bizonyára nem azért tette, mintha önmagát féltette volna az elbizakodás vagy szétszóródás veszélyétől. Sokkal bölcsebb ember volt, minthogy hiú képzelődések zavarták volna. Nem is valami kicsinyeskedés, vagy aggályosság vezette, mikor egy derék, alázatos tisztviselőtől megtagadta a vendégszeretetet. Az ő haj thatatlanságának elvi oka Volt. Példát akart adni a marmoutieri szerzeteseknek. Meg akarta értetni velük azt az elvet, hogy a szabály legyen mindenki előtt szent és sérthetetlen, mert aki a törvényt kis dolgokban megszegi, idővel nagyobb dolgokban is áthágja. És ha egy szerzetes mohón kap a szórakozásra vezető alkalmakon, az már megtette az első lépést nagyobb fegyelmezetlenséghez.

155