Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

maguknak és alkalomadtán az ő segítségükkel hajtsák szolgaságba a lelkeket.

A tapasztalat tehát csak megszilárdította Mártonnak dicsért jellemvonását, mert lényegileg már a természetében rejlett. Önállóbb jellemet alig lehet képzelni. Ügy szokott az lenni, hogy akik a törvényes tekintély előtt tudatosan meghajolnak, azokat akaratuk ellenére legkevésbbé lehet befolyásolni. Természetes hajlamán kívül egyéb megfontolások is vezették elvi felfogásában. El akarta kerülni a bűnre vezető alkalmakat, mert a hatalmasokkal való sűrű érintkezés észrevétlenül kitenyészti a lélekben a kevélységet és elbizakodottságot. Elejét akarta venni az elpuhultságnak, az alkalmazkodó és laza erkölcsi felfogásnak, melyre az előkelők szívességei az embert hajlamossá teszik.

Lycontius birodalmi helytartó gazdag keresztény ember volt. Családjában ragályos betegség ütött ki, afcért levelet írt Szent Mártonnak és imáit kérte. Egy hét múlva a betegség elmúlt és a család minden tagja meggyógyult. Lycontius örömében elment jótevőjéhez. Nem győzött neki hálálkodni és száz font ezüstöt ajánlott föl neki, Ennek a tekintélyes pénzösszegnek száz helye lett volna, amivel sok jót lehetett volna csinálni, s mégsem fogadta el, sem a maga, sem a szerzetesei számára. Semmikép sem engedte meg, hogy a fölajánlott pénz át-