Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Negyedik fejezet: A toursi püspök

a hadfiakat és annál erősebben verték. Mikor kísérői, akik véletlenül elmaradtak tőle, a kegyetlenség színhelyére értek, püspöküket vérben fekve, félholtan találták. Nagy üggyel-bajjal feltették a szamarára és elsiettek az átkozott helyről. Szerencsére a püspök magához tért és mosolyogva mondta nekik, hogy majd az Isten megleckézteti ezeket a haramiákat; jönnek ők még alázatosan bocsánatot kérni.

Kis idő múlva csakugyan jöttek, és restelkedve elmondták neki kalandjukat. Mikor otthagyták, folytatni akarták útjukat, de a szekereikkel sehogy sem tudtak megindulni. Hiába erőlködtek, hiába csapkodták a lovaikat, meg sem mozdultak, mintha kővé meredtek vagy odaragadtak volna. Míg így bajlódtak, arramenő utasoktól megtudták, hogy akit az előbb összevertek, a toursi püspök, akit ők, sajnos nem ismertek föl. Mindjárt gondolták, hogy ez Isten büntetése, most tehát eljöttek, megkövetni őt és kikérni kegyes engedélyét, hogy továbbmehessenek. Márton mindakettőt teljesítette és értésükre adta, hogy az ugyan nem mentség, hogy őt nem ismerték föl. Ha bűn és csúnya dolog egy püspököt bántalmazni, nem kevésbbé elítélendő eljárás, ha akármilyen más ismeretlen emberrel teszik.1

A püspök utazásai közben mindig ügyelt arra,

1 Sulp. Sev. Dial. II. 3.

123