A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1967 (Szombathely, 1968)

A MAGYAR PÜSPÖKI KAR A PAPI HIVATÁSOK VILÁGNAPJÁRA.

KEDVES HÍVEK!

Az evangélium egyik legszebb Krisztus-képe a most hallott evangéliumi rész nyomán rajzolódik ki előttünk: „Én vagyok a jó Pásztor” — mondja magáról Krisztus — „ismerem enyéimet..életemet adom a juhokért.” Az ég madaraival, a mező sokszínű virágaival törődő és az emberekről atyai jósággal gondoskodó Isten a Fiúban, mint a minden emberrel törődő jó Pásztor jelenik meg a földön. A kiáradó isteni szeretet „egyszülött Fiát adta” (Jn. 3, 16.) értünk. Jézus áldozatos szeretete pedig a mindenkit ismerő és mindenkiért aggódó jó Pásztor alakját ölti magára. Amikor az Egyháznak, Isten népének életét és igényét szemléljük, úgy érezzük krisztusi pásztorokra, buzgó jó pásztorokra van szükségünk. Ezért imádkozik ma a Szentatya és szerte az egész világon minden pap és hívő, hogy legyenek mindig, akik jó Pásztorként közvetítik az isteni kegyelmet és szeretetek a megváltást.

A megváltás művének befejezése után a feltámadt Krisztus nem maradt a földön, hanem elindította útjára az Egyházat, hogy az embereket Isten országába tömörítse. A megváltás művét emberekre bízta, emberekre, akiket azonban ő maga választ ki. Először kiválasztott tizenkettőt s átadta nekik hatalmát: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. (Jn. 20. 21). A tizenkettő megkapta ugyanazt a küldetést, amivel az Atya küldte egyszülött Fiát; ugyanazzal a feladattal és tekintéllyel lépnek most már az emberek elé, amelylyel Krisztus élt itt a földön. Ezt a hatalmat és küldetést adták tovább, amikor az Istentől hívott kiválasztottakra feltették kezüket: püspökökké és papokká szentelve őket. Nekik is szól a krisztusi parancs és bátorítás: „menjetek... tanítsatok... én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt. 28. 20.)

Hivatásuk, küldetésük — hogy egész életükben Isten országának munkásai legyenek — magasztos elhivatottság és áldozatos szolgálat. Elhivatottság annyiban, amennyiben jogot kapnak olyan feladatok végzésére, ami az Egyház többi tagjának nincs meg. Krisztus saját hatalmát közli velük, amikor főpapi tisztében részesíti őket. Naponta megelevenítik az oltáron a keresztáldozatot, s ezzel az egész egyházi közösség, sőt az egész emberiség nevében hálát adnak Istennek a vett jókért, dicsőítik őt, engesztelik és közvetítik feléje a tagok — Isten népe — kéréseit. Hatalmat kapnak továbbá a szentségek kiszolgáltatására. Ezekkel a szertartásokkal Krisztus maga szenteli meg Egyháza tagjait. A keresztséggel saját testének tagjává tesz, a bérmálásban kiárasztja rá Szentleikét, az Oltáriszentségben saját testével táplálja őket, a bűnbánat szentségében megbocsájtja bűneiket, a szentkenetben maga enyhíti meg a betegeket, a házasságban pedig maga köti össze kegyelmi erejével az életszövetségre lépő férfi és nő szívét.

De a papság feladata egyben szolgálat is. Hiszen maga Krisztus sem azért jött, hogy kiszolgáltassa magát, hanem, hogy ő szolgáljon (Mk. 10, 45). A papság nem a hívek és Krisztus között áll, hiszen mindnyájan egyformán tagjai vagyunk titokzatos testének, hanem Krisztus szolgálatát valósítja meg az Atya felé és az* emberek felé. Amikor a szentmisét bemutatjuk, Krisztusnak és az Egyháznak hódolatát elevenítjük meg látható szertartásban. Amikor a szentségeket kiszolgáltatjuk, Krisztus leereszkedését, szolgálatát közvetítjük a hívők felé. A papságnak az a feladata, hogy meggyőzze az embereket arról a szeretetről, amelyet az Atya Krisztusban kinyilatkoztatott. Azért az evangélium hirdetésének valóban örömhírnek, vigasztalásnak és a jóra való ösztönzésnek kell lenni. A lelkipásztori munkában érvényesíteni kell Krisztus türelmét, szelídségét, megértését és nagylelkűségét. Végül a papság szolgálatot jelent azért is, mert állandóan folytatnia kell Krisztus engesztelését. Nemcsak imával, hanem az élet minden áldozatának tudatos vállalásával.

E feladatok buzgó elvégzéséhez nem volt elég a jogi felhatalmazás. Krisztus szentséget