A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1966 (Szombathely, 1967)
TISZTELENDŐ PAPTESTVÉREK! KEDVES HÍVEK! A Magyar Püspöki Kar tavaly év elején felhívással fordult Hozzátok, hogy Hatvanad vasárnapján kiemelkedő módon ünnepeljétek meg Isten írott igéjét, a Szentírást. Ez a vasárnap az Ige vasárnapja. Az idén is meg kell ünnepelni! Meg kell ismételni a tavaly már bevezetett trónrahelyezését a szent Bibliának úgy, — vagy a tavalyi tapasztalat után még bensőségesebb ünnepléssel — ahogy azt ajánlatunkra minden templomban megtették mindnyájunk épülésére és a lelkek javára. A II. Vatikáni egyetemes zsinaton résztvett püspökök lelkében mély nyomot hagyott az az élmény, amiben a zsinat befejező ülésén részesültek, amikor a minden ülés szokásos szertartását, az Evangélium ünnepélyes trónrahelyezését maga Krisztus földi helytartója, Szentatyánk, VI. Pál pápa végezte. A Vatikáni Könyvtárból az olasz renészánsz remekei közül kiválasztott kéziratos, díszes evangéliumos könyvet ő vitte végig körmenetben a zsinat auláján és ő emelte az oltár előtt felállított trónjára, — arra a trónra, melyet a zsinati hagyományok szerint egy ihletett művész — Vergilio Vespignani — 1869-ben készített el remekbe az I. Vatikáni zsinatra. Erről az ősi, hagyományos szertartásról mondották az első zsinatokon résztvevő atyák: Krisztust elnöknek tettük zsinatunkon. Valóban, a trón mindig a legfőbb tekintély és hatalom jelképe volt. Aki trónon ül, az felségjoggal rendelkezik. És amikor az első, még keleten, császári időkben tartott zsinatokon vita támadt arról, kit illet a zsinaton az elsőség joga: a pápát-e avagy a császárt, a zsinati atyák a legigazabb döntést hozták: trónust állítottak az oltár elé és abba a Krisztus jelenlétét kifejező Szentírást helyezték. Krisztust illeti a trón! — mondották. A történelem során megmaradt az ősi hagyomány: az egyetemes zsinatokon Krisztust illeti a trón! És Őt illeti Igéjének szent könyvében is. Nemcsak a zsinatokon, hanem Egyháza életében, Isten népe életében, a mi életünkben is. Mert ő valósággal és mindenkor „jelen van Egyházában szavával, mert Ő maga szól hozzánk, amikor az Egyházban a Szentírást olvassuk.“ Ezt így szószerint a most véget ért II. Vatikáni Zsinat jelentette ki és hirdette meg a sz. Liturgiáról adott tanításában. (1. fejezet 7. p.) Jól tudjuk, hogy Krisztus Urunknak ezen jelenléte a Szentírásban nem ugyanolyan jelenlét, mint az Oltáriszentségben, de a Zsinatnak idézett szavai szerint kétségkívül „jelen van“. És ennek a jelenlétnek is meg kell adni a legnagyobb tiszteletet. Ennek a tiszteletnek mindennapos formája a szentmisében ismeretes: az ünnepélyes misében a szerpap kőrmenetben viszi az evangéliumos könyvet, megtömjénezi mint az Oltáriszentséget szokás, a miséző megcsókolja, a hívek tisztelettudóan állva hallgatják igéit. Mindez minden bizonnyal megkülönbözteti a Szentírást minden más könyvtől. A trónrahelyezés nem ilyen mindennapi tiszteletadás, hanem ennél több. Olyan, mint a családban a névünnep: a családtagok tisztelete és kölcsönös szeretete mindennapos, de névnapkor ezt a tiszteletet és szeretetet kiemelkedő módon, ünnepélyesebben fejezik ki a családban. Hatvanad vasárnapot úgy tekintjük, mint a Szentírás névünnepét. Kiemelkedő módon akarjuk kifejezni tiszteletünket, sőt az isteni fönségnek kijáró hódolatunkat a trónrahelyezés szertartásával. Ahogy a legméltóságosabb Oltáriszentség iránti bódulatunkat ünnepélyes alkalmakkor trónusra való kitétellel is kifejezzük. A Szentírásnak nincsen díszes tabernaculuma, állandó trónusa, ezért legalább erre az alkalomra készítünk trónust és az ünnepélyes trónrahelvezéssel hitet teszünk amellett, hogy Isten igéjét: trónusról elhangzó királyi szónak tekintjük, hallgatjuk amikor emlékeztet szent igazságaira, megszívleljük, amikor figyelmeztet eredete fönségére, amikor dicsér, korhol, buzdít. Ügy vesszük, hogy a trónuson láthatóan kifejezésre jut az a joga, hogy uralkodni akar a családokban, a plébániai családokban is, Isten népe életében, az Egyházban. Az egyház papjai a trónrahelyezésben újszövetségi megvalósítását látják annak az ószöségi parancsnak, amit Mózes adott a levitáknak: „Vegyétek e könyvet és tegyétek az Űr, a ti Istenetek szövetségládája mellé, hogy ott bizonyságul szolgáljon.“ (Móz. V. 31, 25-26.) Ahogy az Ószövetségben a törvény könyvei az „Űr elé“ kerültek elhelyezésre (Józsue 24,26; Sámuel
