A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1949. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1950)
34 — erényeinek elismerésére vagy jutalmazására. (Szent Ágoston 57. besz. Szent Máté ev.: Az Ür imádsága 7. sz.) Ezért nevezi a trienti szent zsinat az Oltáriszentséget olyan gyógyszernek, amely a mindennapi hibáktól megszabadít és a halálos bűnöktől megőriz. (13. ü. 2. fej.) Istennek ezt az akaratát az első keresztény hívek helyesen értelmezték és naponként siettek ehhez az életet és erőt adó asztalhoz. „Ők állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a kenyértörésnek közösségében." (Ap, Csel. 2, 42'.) A szentatyák és az egyházi írók tanúsítják, hogy így volt ez a későbbi századokban is a tökéletesség és az életszentség nagy előnyére. Mikor a buzgóság közben ellanyhult és mikor később a janzenista pestis széltében-hosszában elhatalmasodott, vitatkozni kezdtek arról, hogy milyen lelki felkészültség szükséges a gyakori, illetve mindennapi szentáldozáshoz. Egymással versenyezve mind nagyobbra és nehezebbre szabták a szükséges előkészületet. Az ilyenfajta vitáknak az lett az eredménye, hogy igen kevés embert tartottak méltónak arra, hogy a legméltöságosabb Oltáriszentséget magához vegye és ebből az annyira tidvösséges szentségből bőségesebb lelki előmenetelt merítsen. A többieknek meg kellett elégedniük azzal, hogy egy évben egyszer vagy csak minden hónapban, vagy legfeljebb minden héten egyszer táplálkozzanak vele. Sőt a szigorúságban annyira mentek, hogy a szent asztalhoz való részvételből egész hívő csoportokat kizártak, mint pl. a kereskedőket és a házasságban élőket. Mások megint más álláspontot foglaltak el. Ezek úgy vélekedtek, hogy ha a mindennapi szentáldozást isteni törvény írja elő és ennélfogva egyetlen napnak sem szabad elmúlnia szentáldozás nélkül, akkor — az Egyház állandó szokásával ellentétben -—- még nagypénteken is magunkhoz kellene vennünk az Oltáriszentséget és azt egyesek ki is szolgáltatták. Ezekkel szemben a Szentszék nem mulasztotta el kötelességét. Ugyanis ennek a Szent Kongregációnak 1679. február hó 12-én kelt (,,Cum ad aures") rendeletében XI. Ince pápa jóváhagyásával elítélte az e fajta tévedéseket és megszüntette a visszaéléseket, Egyúttal kije’entette azt is, hogy mindenki, bármilyen hivő csoportba tartozzék is — egyáltalán nem véve ki a kereskedőket és a házasságban élőket sem —, buzgósága és gyóntatóatyjának ítélete szerint odabocsátható a gyakori szentáldozáshoz. VIII. Sándor pápa 1690. december 7-én kelt („Sanctissimus Dominus noster") rendeletével pedig elítélte Baíusnak azt a tételét, amely a tökéletlenségtől egészen mentes és teljesen tiszta istenszeretetet követel azoktól, akik a szent asztalhoz akarnak járulni. Ám a janzenista méreg, amely az 01- táriszentséggel szemben való köteles tisztelet és imádás ürügye alatt még a jók lelkét is megfertőzte, nem veszett ki egészen. A gyakori szentáldozáshoz való helyes és megfelelő előkészülttre vonatkozóan a Szentszék kijelentései után is maradtak még homályos kérdések. így történt, hogy még egyes jónevű híttudósok is a híveknek a naponkénti szentáldozást csak ritkán és több föltétel mellett tartották megengedhetőnek. De másrészről nem hiányoztak olyan tudós és buzgó férfiak sem, akik könnyebben megnyitották a kaput ehhez az anynyira üdvös és Istennek tetsző szokáshoz. Az egyházatyák tekintélye alapján azt tanították, hogy nincsen az Egyháznak tgyetlen egy törvénye sem, amely nagyobb előkészületet követelne a naponkénti szentáldozáshoz, mint a hetihez vagy a havihoz; a naponkénti szentáldozás gyümölcsei pedig sokkal gazdagabbak, mint a heti vagy havi szentáldozásé. Napjainkban erről a dologról megsokasodták a kérdések és ezekről a kérdésekről igen heves viták folytak. Ezek a viták a keresztény jámborság és buzgóság igen nagy kárára megzavarják a gyóntatok felfogását és a hívek lelkiismeretét. Ezért a legkiválóbb férfiak és lelkipásztorok esdeklő kérést intéztek Szentséges Atyánkhoz, X. Píus pápához, hogy az 01- táriszentség naponként való vételéhez szükséges lelkiállapot kérdését legfelsőbb tekintélyével eldönteni kegyeskedjék, még pedig oly módon, hogy ez a nagyon üdvös és Istennek igen tetsző szokás necsak ne lanyhuljon a hívek között, hanem méginkább terjedjen és mindenfelé erősödjék. Különösen kívánatos ez ebben a korban, amikor a vallást és a katolikus hitet mindenfelől támadják és az igazi istenszereretet. és buzgóság nagyon hiányzik. Őszentsége külön egyéni gondoskodással és törekvéssel igen szívén viseli azt, hogy a keresztény nép nagyon gyakran, sőt naponként is meghívassék a szent vendégséghez és annak bőséges gyümölcsében részesüljön. Éppen ezért az említett kérdés kivizsgálását és eldöntését erre a Szent Kongregációra bízta. A Zsinati Kongregáció tehát az 1905 dectmber hó 16-án tartott teljes ülésén a legalaposabb vizsgálatnak vetette alá ezt a kérdést és gondos megfontoltsággal mérlegelve a mindkét oldalról felhozott érveket, a következőket rendelte el és jelentette ki. 1. Az összes hívek, bármilyen rangúak
