A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)
16 Jézus Krisztus Egyházának ez a kenyér az az egyedüli kincse, amellyel ki tudja elégíteni kívánságainkat és vágyainkat, amellyel bennünket egybeforraszt Krisztussal, és amely által «egy testté»110 leszünk, és testvéri kapcsolat létesül közöttünk, kik ugyanahhoz az asztalhoz járulunk, ugyanabból a kenyérből törünk, és a halhatatlanság orvosságát vesszük magunkhoz.111 118. Nagyon helyeselhető, amit egyébként a Liturgia is kíván, hogy a hívek is akkor járuljanak a szentáldozáshoz, amikor a pap megáldozott; úgyszintén, mint írtuk, dicsérendők azok is, akik ugyanannak a szentmisének konszekrált ostyáiból áldoznak, amelyik szentmisén résztvesznek. így valóban elmondhatjuk, «hogy ahányan csak résztveszünk az oltár áldozatában, és Fiadnak szentséges testét és vérét magunkhoz vesszük, minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk».112 119. Mégis, igen gyakran vannak olyan okok, amelyek jogosulttá teszik, hogy a szentmise előtt vagy után is lehessen áldozni, és jogosulttá teszik azt is, hogy a pap a szentmisében ne azokkal az ostyákkal áldoztasson, amelyeket akkor konszekrált, hanem a régebbről eltett szentostyákkal. Mint már fentebb hangsúlyoztuk, a nép ebben az esetben is teljes mértékig részesül a szentáldozatban, és így sokszor könnyebben van alkalma a szentáldozáshoz járulni. Ha azonban az Egyház, anyai engedékenységében, ilyen messze megy is gyermekei lelki szükségleteinek kielégítésében, ez senkit se bátorítson fel arra, hogy könnyen túltegye magát a szent Liturgia kívánságain. Ha nincs rá elégséges ok, hogy valaki másként cselekedjék, meg kell tenni mindazt, ami által a titokzatos Test egysége az oltár előtt jobban megnyilvánul. * 120. Amikor a szentmise liturgikus része végetér, az, aki szentáldozáshoz járult, nem mentesül a hálaadás kötelessége alól; sőt nagyon is helyénvaló, hogy aki az Oltáriszentséget magához vette, a szertartások befejeztével összeszedetten és az isteni Mesterrel egyesülve, vele, amennyire a körülmények engedik, édesen és üdvösen elbeszélgessen. Eltérnek tehát az igazság útjától azok, akik inkább a szavakba, mint a lényegbe kapaszkodva azt állítják, hogy a szentmise után nem szükséges már folytatni a hálaadást, mégpedig azért nem, mert az egész szentmise önmagában is már hálaadás, ezenfelül pedig azért sem, mert a hálaadás már mindenkinek a magánájtatossága volna, és ezért nem szolgál az egész közösség javára. 121. Éppen ellenkezőleg, magának az Oltáriszentségnek természete követeli, hogy aki magához veszi, a keresztény megszentelődés gyümölcseit teremje. A közösség nyilvános együttesét valóban elbocsátják a mise végén, azonban azoknak, akik Krisztussal egyesültek, nem szabad abbahagyniok lelkűkben a dicséret énekét : «Hálát adván mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és az Atyának».113 A szentmise liturgiája is figyelmeztet erre minket, amikor így imádkoztát: «Add meg, kérünk, hogy a hálaadásban mindenkor kitartsunk». . ,114 «és a te dicséretedből soha ki ne fogyjunk».115 Ha tehát a hálaadásban mindig ki kell tartani, és az istendícséretból soha ki nem fogyni, ki vethetné akkor az Egyház szemére, és ki merné helyteleníteni, ha papjainak116 és híveinek a szentáldozás utánra előírja, hogy legalább rövid ideig beszélgessenek el az isteni Üdvözítővel; ki merné kifogásolni, hogy éppen a liturgikus szentkönyvekbe búcsúkkal is ellátott imákat szőtt be előkészületül a szentmisére és a szentáldozásra, és hálaadásul a szent áldozat bemutatása után? A szent Liturgiától teljesen távol áll, hogy az egyes keresztények belső érzéseit elfojtsa, sőt inkább éleszti és serkenti ezeket a gondolatokat, amelyek által Jézushoz leszünk hasonlókká, és általa a mennyei Atyához jutunk. Tehát maga a szent Liturgia kívánja, hogy mindazok, akik a szentáldozáshoz járultak, hálát adjanak az Istennek. Az isteni Üdvözítő ugyanis örül annak, ha minket imádkozni hall, szívesen elbeszélget velünk, és menedéket nyújt nekünk szentséges Szívében. A hálaadás, mely mindenkinek saját leikéből 122. fakad, feltétlenül szükséges ahhoz, hogy bőségesebben elnyerhessük az Oltáriszentségből kiáradó kegyelmeket, és hogy ezeket képességünk szerint másokra is kiárasszuk, és így az Űr Jézus minden ember lelkében uralkodhassék. Hogy is ne dícsérnők azokat, Tisztelendő Test-123. vérek, akik szentáldozás után, amikor a hívek közösségét már elbocsátották, bensőséges egyesülésben időznek az isteni Megváltóval? Vele maradnak, nemcsak, hogy élvezzék édességét, hanem azért is, hogy neki szívből hálát adjanak, és főleg, hogy tőle erőt kérjenek kivetni lelkűkből mindent, ami útjában áll a szentség hatásának, és megtenni a maguk részéről mindent, ami a jelenlevő Jézus lélekformáló munkáját elősegíti. Csak tegyenek is így, és próbálják megvalósítani a jófeltételeket, gyakorolják a keresztény erényeket, és használják fel saját lelkűk javára az elnyert kegyelmeket. A «Krisztus követése» aranykönyvecskének szerzője kétségtelenül a liturgia szellemében és előírásai szerint beszél, amikor ezt , ajánlja azoknak, akik áldozni voltak: «Maradj a csöndben és gyönyörködjél Istenedben : az van tenálad, akit az egész világ nem képes befogadni».117 Igyekezzünk tehát Krisztussal egyesülve mintegy elmerülni az ő szentséges leikébe ; egyesüljünk ővele, hogy mi is részesei legyünk annak a végtelenül kedves hódolatnak, amelyet ő a legfölségesebb Szentháromságnak bemutat, és annak a hálaadásnak, amelyet az éggel és földdel egyesülve zeng a mennyei Atyának, amint az írás mondja : «Áldjátok az Urat az Úrnak művei mindnyájan».118 Ez a pillanat, amikor Jézussal egyesültünk, a legalkalmasabb arra, hogy Krisztus nevében égi segítséget kérjünk, és azt el is nyerjük.119 Ez az a pillanat, amikor leginkább vagyunk bemutatói és felajánlói az áldozatnak, amikor elmondhatjuk: «Tégy minket is tökéletes örök áldozatoddá !»120 121
