A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)
17 124. Az isteni Megváltó állandóan, kedvesen hív minket: «Maradjatok bennem».121 Az Oltáriszentség vétele által valóban Krisztus van bennünk, és mi Krisztusban, és amiként Krisztus bennünk él és munkálkodik, ugyanúgy kell nekünk is Krisztusban élnünk és munkálkodnunk. IV. A szentséyimádás. 125. A legméltóságosabb Oltáriszentségben, mint mindnyájan tudjuk, «igazán, valóságosan és lényege szerint jelen van a mi Urunk Jézus Krisztusnak teste és vére, leikével és istenségével együtt».122 Érthető tehát, hogy az Egyház kezdettől fogva imádta Krisztus testét a kenyér színe alatt, miként ez kitűnik magukból a szentmise szertartásaiból is, amelyek a bemutató pap számára előírják, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget térdhajtással, vagy mély meghajlással imádja. 126. A szent zsinatok tanítása szerint az Egyház alapításáig visszanyúló hagyomány, hogy «ugyanazzal az imádással imádjuk a megtestesült Igét és az ő testét»,123 Szent Ágoston pedig hangsúlyozza : «Senki sem eszik ebből a kenyérből, mielőtt nem imádta volna», és hozzáteszi, hogy nemcsak nem vétkezünk, ha imádjuk, de akkor vétkezünk, ha nem imádjuk.124 127. Ezen igazságok alapján keletkezett az Egyházban az Oltáriszentség kultusza, mely lassacskán tovább fejlődött. Az a gyakorlat, amellyel a betegek és életveszélyben lévők számára a szentmisén kívül is megőrizték a szent színeket, megteremtette azt a dicséretes szokást, hogy a templomokban elhelyezett szentséget imádták. A szentségimádás valóban és teljesen jogosult. Az Oltáriszentség ugyanis áldozat is és szentség is, abban azonban különbözik a többi szentségektől, hogy míg azok csak kegyelmet adnak, addig ez magát a kegyelemnek Szerzőjét tartalmazza. Midőn tehát az Egyház megparancsolja nekünk, hogy Krisztust a szentségi fátyol mögött is imádjuk, őtőle égi és földi javakat kérjünk, amelyekre mindig rászorulunk : — akkor ezzel az Egyház kinyilvánítja élő hitét, amellyel hiszi és vallja, hogy isteni Jegyese jelen van a fátyol mögött, kinyilvánítja iránta való háláját, boldogan élvezi közelségét. 128. Ez a szentségi kultusz az idők folyamán új és új alakot öltött, egyre szebb lett és áldásosabb, így például szokásba jöttek az ájtatos és mindennapi szentséglátogatások, a szentségi áldások szertartásai, külső ünnepségek a városok és falvak utcáin, főleg az eucharisztikus kongreszszusok alkalmával, nemkülönben a nyilvános szentségimádások. Ezek a nyilvános szentségimádások néha csak rövidebb ideig tartanak, de máskor egész vagy több óra hosszat, vagy 40 óráig ; egyes helyeken az egész esztendő során tart a szentségimádás, mindig más- és más templomban ; vannak azután szerzetesházak, amelyekben örökimádás folyik, és ebben a hódolatban sokszor a hívek is résztvesznek. 129. Ezek az ájtatossági gyakorlatok csodálatosan megnövelték a küzdő Egyház hitét és természetfölöttiségét, és ilymódon mintegy földi visszhangjává lettek a dicsőséges Egyház himnuszának, amellyel mindörökké dicséri az Istent és a Bárányt, «aki megöletett».125 Ezért azután ezeket az ájtatossági formákat, amelyek idővel az egész földkerekséget meghódították, az Egyház nemcsak jóváhagyta, de mintegy sajátjává tette és tekintélyével szentesítette.126 Mindezek a szent Liturgia ihletéséből születtek, és ezért, ha azzal a fénnyel, hittel és áhítattal mennek végbe, amelyet a szertartások megkívánnak, kétségkívül nagy mértékben hozzájárulnak a liturgikus élethez. Nem lehet azt mondani, hogy az Oltáriszentség 130. kultusza helytelen módon összekeveri a történelmi Krisztust, ki egykor a földön élt, a szentségi Krisztust és azt a megdicsőült Krisztust, ki az égből osztogatja kegyelmeit. Sőt ellenkezőleg: a hívek ilymódon éppen az Egyháznak arról a hitéről tesznek ünnepélyes tanúbizonyságot, hogy ugyanaz a megtestesült Ige, Szűz Mária fia, ki érettünk a keresztfán meghalt, a szentségi színek alatt rejtőzik és az égben uralkodik. Ezért mondja Aranyszájú szent János : «... Midőn Krisztus testét látod magad előtt, mondd magadban: őneki köszönhetem, hogy nem vagyok többé por és hamu, nem vagyok rabszolga, hanem szabad ; őmiatta remélem, hogy a mennyországba jutok egykor és elnyerem érdemeim jutalmát, az örök életet, az angyalok társaságát, Krisztus életközösségét ; ezt a testet szegekkel általverték, korbácsokkal megszaggatták, de a halál mégsem győzte le . . . ; ez az a test, amelyet vér borított, amelyet a lándzsa átjárt és amelyből a vér és víz üdvözítő forrásai fakadtak . . . ; végtelen szeretetében ezt a testet adta nekünk, hogy vegyük és együk».127 Különös módon dicsérni lehet azt a szokást, 131. hogy a hívek számos ájtatossági gyakorlata a szentségi áldás szertartásával fejeződik be. Jó és áldásos dolog az, amikor a pap a térdrehullott hívek feje fölé, az ég felé emeli az angyalok Kenyerét, és miközben a kereszt jelét írja le vele, arra kéri az égi Atyát, hogy tekintsen kegyes szemmel Fiára, ki értünk való szeretetből a kereszthalált vállalta, és őmiatta és őáltala, ki Üdvözítőnk és testvérünk akart lenni, árassza ki áldását azokra, akiket megmosott a Bárány vére.128 Ügyeljetek Tisztelendő Testvérek szokott gon-132. dosságotokkal, hogy minél többet nyitva legyenek a hívek számára a templomok, amelyeket a keresztény hit és kegyelet az évszázadok folyamán emeltek, az Isten örök dicsőségére és az eucharisztikus színek alatt rejtőző Megváltónak méltó otthonául. Járuljanak minél többen ezekbe a templomokba, hogy ott, az Üdvözítő lábaihoz borulva, meghallják az ő édes hívását: «Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megenyhítlek titeket».129 Legyenek a templomok valóban az Isten házai, amelyekben mindenki, «aki jótéteményeidet kérve belép, minden könyörgése teljesülésének örvendhessen»,130 és mennyei vigasztalásban részesülhessen. Csak így érhető el, hogy az emberiség nagy 133.
