A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)
15 108. A szerzetesi közösségek tartsák meg lelkiismeretesen mindazt, amit ezekre a kérdésekre vonatkozóan a saját szabályzatuk előír. Semmiféle új dolgot ne hozzanak szokásba mindaddig, amíg azokat a rendi elöljárók jóvá nem hagyták. 109. A legfontosabb tehát az, hogy ha mások is a formák és a körülmények, amelyekkel a nép résztvesz az oltáráldozatban és a többi liturgikus ténykedésben, mégis minden azt a célt szolgálja, hogy minél szorosabb kötelék fűzze a jelenlevőket az isteni Megváltóhoz, életszentségük naprólnapra növekedjék és a mennyei Atya napról-napra jobban megdicsőíttessék. III. A szentáldozás. 110. A fenséges oltáráldozat azzal fejeződik be, hogy a mennyei kenyérben részesülünk. Mint azonban mindenki tudja, az áldozat teljességéhez csupán az kell, hogy a pap áldozzák, nem pedig a nép is, habár a legnagyobb mértékben kívánatos, hogy a hívek is szentáldozáshoz járuljanak. 111. Helyénvaló, hogy megismételjük itt azt a magyarázatot, amelyet elődünk, XIV. Benedek fűzött a trentói szent zsinat döntéseihez : «Mindenekelőtt . . . meg kell állapítanunk, hogy senkinek sem juthat eszébe azt gondolni, hogy a magánmisék, amelyekben csak a pap áldozik, elveszítik az Úr vérontás nélküli áldozatának teljes és tökéletes jellegét és emiatt meg nem engedettek. Jól tudják a hívek, vagy legalábbis könnyen fel lehet őket világosítani arról, hogy a trentói szent zsinat az Egyház állandó hagyományos tanítása alapján, elítélte Luthernek ezt az új, ellentétes és hamis nézetét».103 «Ha valaki azt mondaná, hogy azok a misék, amelyeken csak a pap áldozik, meg nem engedhetők és ezért megszüntetendők, legyen kiközösítve.»104 112. Tévednek tehát azok, akik nem akarnak szentmisét bemutatni, csak akkor, ha azon a nép is a szentáldozáshoz járul; és még inkább tévednek azok, akik azt hiszik, hogy feltétlenül szükséges a híveknek a pappal együtt megáldozniok, és akik azt állítják, hogy a szentmise nemcsak áldozat, hanem áldozat is és a közösség testvéri lakomája is, és ezért a közös szentáldozást úgy tekintik, mint az egész cselekmény csúcspontját. 113. Ezért újra és újra emlékeztetnük kell arra, hogy a szentmise a saját belső természeténél fogva vérontásnélküli áldozata az isteni Áldozatnak, és ez az áldozat, amelyet ő a mennyei Atyának bemutat, abban áll, hogy misztikus szétválasztás következik be a szent színek alatt. A szentáldozás teljessé teszi az oltáráldozatot és részesít benne, éppen ezért az áldozatbemutató esetében feltétlenül szükséges, de a híveknek csupán nagyon ajánlható. 114. Az Anyaszentegyház, mint az igazság tanítómestere, mindenképen megvédelmezi a katolikus hit tanításait; ugyanakkor azonban, mint gyermekeinek gondos édesanyja, kifejezetten buzdítja őket, hogy vallásunknak ezt a nagy kincsét gondos előkészülettel és gyakran vegyék magukhoz. 115. Mindenekelőtt azt kívánja az Egyház, hogy a keresztény hívek legalább lelkiáldozást végezzenek olyankor, amikor ténylegesen nem tudnak a szentáldozáshoz járulni; keltsék fel magukban a hit érzelmeit, bízzák rá magukat alázatos lélekkel az isteni Üdvözítő akaratára, és igyekezzenek minél tökéletesebb szeretetben vele egyesülni. Mindez azonban nem elég. Minthogy ugyanis 116. az angyali kenyér vétele által szentségi módon is részeseivé leszünk az áldozatnak, az Anyaszentegyház avégből, hogy «a megváltás gyümölcsét magunkon mindenkor tapasztalhassuk»,105 megismétli gyermekei előtt az Űr Jézus felszólítását: «Vegyétek és egyétek . . . Ezt cselekedj étek az én emlékezetemre».108 Ez okból a trentói szent zsinat mintegy visszhangozza Jézusnak és az ő ártatlan jegyesének óhaját, amikor azt tanácsolja, «hogy az egyes miséken a jelenlevő hívek ne csak lelkileg, de szentségi módon is megáldozzanak, hogy a szent áldozat gyümölcse bőségesebb legyen számukra».107 Sőt halhatatlan emlékű elődünk, XIV. Benedek, attól a szándéktól vezérelve, hogy a keresztény hívek jobban megértsék, hogy résztvesznek az áldozatban akkor, amikor szentáldozáshoz is járulnak, dicsérettel illeti azok jámborságát, akik nemcsak akármilyen módon akarnak áldozni, hanem olyan szentostyát kívánnak, amelyet ugyanabban a szentmisében konszekráltak ; — bár 6 maga is kifejti, hogy azok is igazán és valóságosan részesülnek az áldozatban, akik korábbi misében konszekrált ostyával áldoznak. így ír ugyanis : «Igaz, hogy ugyanabban az áldozatban részesülnek nemcsak azok, akik az akkor konszekrált ostyát veszik magukhoz, hanem azok is, akik a szentségházban megőrzött ostyákkal áldoznak; az Egyház azonban mégsem tiltotta el soha, és ma sem tiltja, hogy a pap eleget tegyen a misehallgatók jogos és jámbor kívánságának, akik ugyanannak az áldozatnak kenyeréből akarnak részesülni, amelyik áldozaton résztvesznek; sőt ezt az élj árást helyesli az Egyház, és kívánja, hogy folytassák, azt a papot pedig megrója, akinek hibájából vagy hanyagságából a híveknek nem nyílik alkalmuk ily módon részesülni az áldozatban».108 Bár adná az Isten, hogy az Egyháznak ezt a 117. szeretettel teljes meghívását mindenki készségesen elfogadja ; bár adná Isten, hogy a hívek, ha lehet, mindennap, és nem csak lelkileg, de szentségileg is magukhoz vegyék a szentáldozásban Jézus Krisztus szent testét, amelyet mindnyájunkért felajánl a mennyei Atyának. Keltsétek fel a reátok bízottak lelkében ezt az epedő és szinte telhetetlen éhséget Jézus Krisztus után, Tisztelendő Testvérek; vezessétek az oltár elé tömegesen a gyermekeket és ifjakat, hogy felajánlják az isteni Megváltónak önmagukat, ártatlanságukat, tettrekészségüket; vezessétek az oltárhoz a házastársakat, hogy a szentáldozásból erőt merítsenek, és a reájuk bízott gyermekeket Jézus szellemében és szeretetében nevelhessék ; vezessétek az áldoztatóoltárhoz a munkásokat, hogy magukhoz vehessék azt a táplálékot, mely megújítja erejüket, és előkészíti munkájuk égi jutalmát; minden rendű és rangú embert hívjatok be és kényszerítsétek bejönni,109 mert ez az élet kenyere, amelyre mindnyájan rászorulunk.
