A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)

10

lendő Testvérek, hogy megálljunk egy kissé és figyelmünket erre a mindenek felett álló tárgyra irányítsuk.

65. Az Úr Jézus Krisztus, aki «pap mindörökké JMelkizedek rendje szerint»,58 ki, «midőn szerette

övéit, kik e világban valának»,57 «az utolsó vacsorán, amely éjjel elárultaték, az emberi természetnek megfelelő áldozatot akart adni az ő szeretett jegyesének, a látható Egyháznak ; oly áldozatot, mely megújítsa a keresztfán egyszer bemutatott véres áldozatát, megőrizze annak emlékét a világ végezetéig, és alkalmazza reánk annak megváltó erejét naponta elkövetett bűneink bocsánatára . . . Ezért szent Testét és Vérét a kenyér és bor színe alatt felajánlotta a mennyei Atyának, és ugyanezen színek alatt átadta magát az apostoloknak, kiket az Újszövetség papjaivá tett, hogy őt magukhoz vegyék ; úgyszintén parancsot adott nekik és a papi rendben utódjaiknak, hogy ezt az áldozatot bemutassák».58

66. A szentmiseáldozat tehát nem üres és egyszerű megemlékezés Jézus Krisztus szenvedéseiről és haláláról, hanem igazi és valóságos áldozat, amelyben az örök Főpap vérontás nélkül ugyanazt cselekszi, amit a keresztfán tett, feláldozván magát kedves ajándékul a mennyei Atyának. «Ugyanaz az áldozat és ugyanaz a bemutató pap, ki magát egykor a keresztfán feláldozta, csupán a bemutatás módjában van különbség.»59

67. A bemutató pap tehát ugyanaz : az Úr Jézus Krisztus, akinek szent személyét a szentmisét végző szolgája képviseli. Képviseli pedig a papszentelés hatalmánál fogva, mely a legfőbb Főpap hatalmában részesítette és felruházta azzal a képességgel, hogy Krisztus erejével és személyében cselekedhessék.60 Papi tevékenysége tehát mintegy abban áll, hogy «nyelvét kölcsönzi és kezét adja oda Krisztusnak».61

68. A szentmise áldozati tárgya is ugyanaz, mint a keresztáldozaté : vagyis maga az Üdvözítő, emberi természete szerint, valóságos Testével és Vérével. Csupán az áldozat bemutatásának módja más. A kereszten ugyanis teljességgel feláldozta önmagát és szenvedéseit a mennyei Atyának, az áldozati tárgy megsemmisítése pedig az ő szabadakaratból vállalt véres halála által következett be. Ezzel szemben az oltáráldozatban — emberi természetének megdicsőült állapota miatt — «a halál többé nem uralkodik rajta».62 Ennélfogva a vérontás többé nem lehetséges. Az isteni bölcsesség azonban úgy intézkedett, hogy Üdvözítőnk íeláldoztatása, ennek ellenére is, csodálatos módon bekövetkezzék bizonyos külső jelek által, amelyek az ő halálának jelképei. A kenyér átváltozik az ő testévé, a bor pedig az 6 vérévé, olymódon, hogy valóságos teste és vére van jelen, míg a szentségi színek, amelyek alatt jelen van, testének és vérének véres különválasztását jelenítik meg. Ilymódon minden szentmiseáldozatban megismétlődik a kálváriahegyi valóságos halál emlékezete, mivel a különböző jelek azt mutatják és bizonyítják, hogy Jézus Krisztus az áldozat állapotában van.

69. A célja is azonos a keresztáldozatnak és a szentmiseáldozatnak. Első ilyen célja a mennyei

Atya megdicsőítése. Az Úr Jézust születésétől haláláig az Isten megdicsőítésének vágya emésztette, és a keresztfáról jóillatú áldozatként szállt az ég felé vérének hullása. Hogy ez a dicshimnusz soha meg ne szűnjék, a szentmiseáldozatban a titokzatos Test tagjai kapcsolatba lépnek az isteni Fővel, és ővele, valamint az angyalokkal és arkangyalokkal egyesülve zengik örök dicséretüket az Istennek,63 megadván minden tiszteletet és dicsőséget a mindenható Atyának.61

Az áldozat második célja, hogy az Istennek 70. illő hálát mondjon. Egyedül az isteni Üdvözítő, az örök Atyának Fia, kiben neki kedve tellett és ki ismerte az isteni szeretet kimeríthetetlen mélységét, egyedül ő tudott az Istennek méltó hálaadást nyújtani. Ez volt a célja és ezt akarta az utolsó vacsorán «hálát adván».65 Ezt tette, amikor a keresztfán függött; ezt folytatja a magasztos oltáráldozatban, amelyet éppen «Eucharisztiának», azaz hálaadásnak nevezünk. Mert «valóban méltó és igazságos, illő és üdvösséges», hogy Istennek hálát adjunk.66

A harmadik cél a megkövetés, megbékítés, 71. engesztelés. Nyilvánvaló, hogy az emberiség bűneiért senki más nem tudott elégtételt adni a mindenható Istennek, mint egyedül Krisztus. Feláldozta ezért önmagát a keresztfán, mint «engesztelés a mi bűneinkért, éspedig nemcsak a mieinkért, hanem az egész világéiért is».67 Az oltáron is nap-nap után föláldozza magát megváltásunkért, hogy az örök kárhozattól megszabadulva, a kiválasztottak nyájához soroztassunk.

És ezt az engesztelési nemcsak érettünk mutatja be, kik e földön élünk, hanem «minden Krisztusban elhúnyt hivőért, kik előttünk távoztak el a hit jelével és a béke álmát alusszák»,68 mert akár élünk, akár halunk, «ugyanattól a Krisztustól el nem szakadunk».69

Végül a negyedik cél a könyörgés. Az ember, 72. mint tékozló fiú, elvesztegette és szétszórta minden kincsét, amellyel a mennyei Atya felruházta, és ezért a legnagyobb nyomorba és szennybe taszította önmagát. Krisztus azonban a keresztfáról «imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatván . . . meghallgattatott az ő hódolatáért».70 Ugyanezt a közvetítőszerepet folytatja az oltáráldozatban is, hogy elteljünk minden áldással és kegyelemmel.

A mondottakból könnyen érthető, miért jelen-73. tette ki a trienti zsinat, hogy a kereszt ereje a szentmiseáldozaton keresztül jut el hozzánk, hogy eltörölje mindennap elkövetett bűneinket.71

A keresztáldozat tökéletességéről és teljessé-74. géről szólva, a nemzetek apostola azt mondja, hogy Krisztus egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette azokat, akik meg akarnak szentelődni.72 Ugyanis a keresztáldozat érdemei végtelenek és határt nem ismernek, minden idők minden emberére és minden helyére kiterjednek, tekintettel arra, hogy a bemutató pap is és az áldozat is az Istenember volt, a föláldoztatás és a mennyei Atya akaratának elfogadása tökéletesen megvalósult, és a halált az egész emberiség fejeként vállalta magára : «Lásd, hogyan ment végbe váltságdíjunk kifizetése : Krisztus függ a