Püspöki körlevelek 1945 (Szombathely, 1946)
tó ván nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek" (u. 0. 2.21). Ez a gondolat indította Szent Jánost is az Apocalypsis megírására. Nem más ez az újszövetségi prófécia, mint kimeríthetetlen változata a krisztusi búcsúszavaknak; „In mundo pressuram habebitis; sed confidite, ego vici mundum" (Jn, 16.i3). A patmoszi száműzetésben nem a saját, hanem a zsenge egyház szenvedése gyötörte lelkét. Apostoli útján látta a sátán hadmozdulatait az Isten országa ellen. Az emberi gyengeség a szenvedés erejével sodródik csüggedés, kislelkűség, elkeseredés, kétségbeesés felé. Mi lesz a fiatal egyházzal? Miért e szenvedés? Mi lesz az egyház gyermekeivel? A felelet világos, határozott és isteni: a küzdelem nehéz és heves, de az Isten mindezt tudja: „scio tribulationem tuam et paupertatem, tuam . . . nihil horum timeas, quae passurus es. . . esto fidelis usque ad mortem et dabo tibi coronam vitae“ (Apoc. 2.910). Az egyház győzelme és hűségesen kitartó gyermekeinek boldogsága csalhatatlanul biztos. Viharban vagyunk. Anyas'zentegyházunk évezredek folyamán sok vihart látott. Az ősegyház üldöztetése, a népvándorlás pusztításai mellett a jelenlegi háborút a keresztény világ legnagyobb szenvedései közé kell sorolni. Lesz-e erős hitünk, vértanúi bátorságunk e tisztító és üdvözítő szenvedések áldozatos viselésére, hogy vele Krisztus igazságának győzelmét a mi földünkön kiérdemeljük? Lesz-e erőnk elfogadni és megcsókolni azt a keresztet, amelyet a próbára tévő Isten ad a vállunkra. Nem készültünk a szenvedésre. Őszintén valljuk meg, hogy erre nem készültünk fel. Lelkipásztori munkánk beállítottsága a kereszt bölcseségét és erejét elhanyagolta. Korunk uralkodó eszméi a szociális kiegyenlítődést keresték. A Rerum novárum és Quadragesimo anno pápai encyklikákban lefektetett és egyedül célhoz vezető krisztusi elvek mellett más irányok is erőre kaptak, amelyek erősen a földi lét élvezetes biztosítását keresték. Bármenynyire is igyekeztünk lelkipásztori munkánkban az evangéliumi talajon maradni, nem tudtuk teljesen megakadályozni, hogy ezeknek bizonyos hatása ne legyen munkánkra. A szenvedések türelmes és érdemszerzö elviselésének gondolata ritkán jött elő prédikációnkban, egyesületi tanításainkban. A mysterium crucis nem állt a keresztény élet központjában. Az első világháborúban felfigyeltünk ugyan a „Szenvedések iskolájára'.. Első években erős vallási fellendülés is mutatkozott, melyet az idők nagy jelének mondtak. Inkább jámbor óhaj volt, mint komoly vallási átalakulás. Alapja nem természetfeletti hit, hanem pillanatnyi természetes megrendülés volt. Utána azonban oly rekació, oly erkölcsi dekadencia következett be (divatőrület, strand, vadevezős flcrt stb.), hogy a legnagyobb eiőfeszítés sem tudott gátat emelni a bűnáradatnak. Tüneteit még a jelen nagy szenvedések sem szüntették meg teljesen. Menekültek ezrei nélkülöznek. A fővárosban százezrek szenvednek és pusztulnak. Ennek ellenére a megmaradt kis magyar földön, ha életfenntartáshoz sok szükséges dolgot nem is, de kendőző szereket még mindig lehet kapni és nővilágunk úgy használja, mintha semmi baj sem érte volna földünket és otthonainkat. — In ruinam multorum positae sunt istae tribulationes! Keresztrefeszitett él lelkűnkben? Lelkipásztori munkánk azért is hanyagolta el a kereszt erejét és bölcseségét, mert saját lelki életünkben is elhomályosodott a kereszt. Asztalunkon, iskoláinkban, családi otthonokban még ott van, de nem nézünk fel rá azzal a szent vággyal, hogy a „vállamra veszem a keresztet és követlek Téged." Szenvedéstől menekülő lelkünk inkább keresi a megváltás örvendetes misztériumait. Az isteni Szíven sem látjuk meg a keresztet, a tövist és a sebet, csak az édes vigasztalások forrását kerestük benne. Szüzanyát sem a kereszt alatt köszöntöttük, hanem a názáreti ház édes békéjében. Lelkigyakorlatok alkalmával alig-alig kerül tszó a Keresztrefeszítettről, a kereszthordozásról. Most aztán érezzük, hogy mennyire hiányzik nekünk a Megfeszített, az Isten ereje és Isten bölcsesége! Most érezzük, hogy mennyire szükségünk van Reá. Csak Reá és senki másra. Isten ereje és bölcsesége. A szenvedésekben bölcseségre van szükségünk, hogy kétségbeejtő sötétség ne háruljon lelkünkre. Bölcseségre, mely megérteti velünk Isten kegyelmének segítségevei a szenvedés célját, értelmét. Ezzel a bölcseséggel tudjuk megtanulni, hogy kell a szenvedést lelki értékké, az elviselhetetlennek látszó gyötrelem keserűségét jugum suave-vá átváltoztatni. Erőre van szükségünk, hogy a szenvedések terhét Isten akaratában való megadással készségesen, sőt hálásan és boldogan viseljük. Fróre van szükségünk, hogy szenvedő híveink előtt hegyre helyezett városként világoskodjék a mi kereszthordozásunk. A mi nyomunkban indulnak el híveink a Ke-
