Püspöki körlevelek 1945 (Szombathely, 1946)

— 17

resztrefeszített követésére és viselik üdvözlésükre, örök boldogságukra a szenvedés keresztjét.

Papi hivatás — kereszthivatás.

Agnoscite, quod agitis, imitamini, quod tractatis. Pappászentelésünkben eljegyeztük magunkat Krisztus keresztjével. Első sorban nekünk szól a jézusi hívás: „aki utánam akar jcnni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, el fogja azt veszíteni, aki pedig elveszti életét énérettem, meg fogja azt találni“ (Mt. 16. 25.). Mondja pedig ezt akkor, amikor a kősziklára alapított egyházának kupoláját az egész világ fölé kifeSzíti és örök időkre rávési ígéretét: „portae inferi non praevalebunt" (Mt. 16. 16.). Nem ígér az egyháznak szenvedésmentes életet, hanem küzdelmet a pokol minden erejével szemben, vértanúságot, üldöztetést, mert e világ fejedelme végsőkig küzd az Isten örök tervei ellen. „Injicient vobis manus suas et persequentur tradentes in synagogas et custodias, trahentes ad reges et praesides propter nomen meum" (Lk. 21. 12.). Erre csak egy lehet a válaszunk: „Eamus et nos, et moriamur cum eo“ (Jn. 11. 16.). Krisztus ezt a harcot a keresztúttal és kereszthalállal vívta meg. „Nonne haec oportuit pati Christum et ita intrare in gloriam Dei?" (Lk. 24. 26.) Szenvedésben öröm és dicsőség? Érthetetlen és elérhetetlen? Nem! Tegyünk kísérletet Krisztussal. A megszentelő kegyelemben élő léleknek Isten akaratában való teljes odaadással viselt keresztje nem boldogtalanság, nem kétségbeesés, hanem oly leírhatatlan béke és boldogság a Szentlélekben, aminőt e földön semmiféle gyönyör nyújtani nem tud.

Megváltói szenvedésünk.

De nemcsak önmagának áldás és érdem. A kereszttel váltotta meg Krisztus az embert. A kereszttel tudjuk a megváltás gyümölcseit eljuttatni minden lélekhez. Lelkipásztori eredménytelenségről panaszkodunk? Menekülünk a rossz hívektől? Fásultan végezzük a munkát, mint kellemetlen terhet, mert nincs eredmény? Születések korlátozása, önző szeretetlenség, házasélet elleni bűnök készítik a helyet a gonosz léleknek? Az imádság, prédikáció és a szokásos lelkípás'ztori eszközök felhasználása mellett vállaltunk-e már szenvedést értük? Puhítottuk-e már lelkűk sziklás talaját szenvedésünk vérével? Az arsi plébánosnak panaszkodott egy pap, hogy plébániája minden buzgó kísérlete ellenére sem akar megtérni. „Igazán mindent megkísérelt már? — kérdezte tőle a Szent. Bőjtölt

már? Addig, amíg nem szenvedett juhocskáiért, nem mondhatja, hogy mindent megkísérelt, hogy Istenhez vezesse őket."

„A lelkeket szavunkkal tanítjuk, de szenvedéseinkkel váltjuk meg" (P. Chevrier).

Lássuk be T. T., hogy e gigantikus szenvedések világtörténelmi órájában isteni hivatásunknak nem tehetünk eleget a régi, békés idők körülményeihez szabott, megszokott lelkiségünkkel. Rendkívüli időkben rendkívüli lelki teljesítményeket vár tőlünk az Úr. Nekünk is szól a háború orkánján keresztül: „Ego autem ostendam illi, quanta oporteat eum pro nomine meo pati" (Act. ap. 9. 16.) Keresés nélkül is ránktörnek a testi szenvedések. Nem kopogtatnak ajtónkon, nem kérdeznek semmit, némán és kérlelhetetlenül rohannak végig rajtunk. De ha ezekben a külső szenvedésekben a jó Isten irgalma most még csak kis mértékben részeltet,, bensőnk világában 'kérlelhetetlenül vágják éles ekéjüket lelkűnkbe. És nem vesszük észre, hogy itt, ebben az emberi szem nem látta világban mily eredményes megváltói szenvedést vállalhatok és keresztutat járhatok, ha a Szívében szenvedő Jézussal viselem készségesen, szívesen, boldogan e gyötrelmeket?!

Merüljünk el Jézus lelki szenvedéseibe.

Mélyedjünk el Jézus lelkének szenvedéseibe, amelyek testi szenvedései mellett oly rettenetesen gyötrik jóságos Szívét? Nemcsak a korbácsok, tövisek, a durva keresztfa tépi szét Jézus Szívét, hanem azok a lelki szenvedések, amelyeknek mélységébe isteni szavainak fényén keresztül hatolhatunk be.

Mit érezhetett az Ür, amikor letérdelt Judás lábai elé? Mily vihar tombolhatott lelkében, amikor a legszentebb pillanatokban ott ül kihívóan vele szemben az asztalnál, amelyre pillanatok múlva szeretetének áldozatos csodáját hozza le? És mily szelíden, jósággal és szeretettel beszél hozzá? Mily türelmes, amikor a tanítványok még ebben a szent órában is gyerekes módon versengenek az elsőségért? Dorgálás, feddés, rendreutasítás helyett letérdel az Isten egyszülött Fia és megmossa tanítványainak lábait rabszolga módjára. Ezeket a lelki szenvedéseket elmélkedjük át minél mélyebben. Ezzel nemcsak azt fogjuk elérni, amit Barát Szent Zsófia mondott: „Egyetlen lelket sem ismerek, aki szorgalmasan elmélkedve az Ür Jézus szenvedéséről, előhaladást ne tett volna a tökéletesség útján." Sokkal többet! Azt, amiért Szent Pál ujjong: „Örömest szenvedek értetek és kiegészítem testemben azt, ami híja vagyon Krisztus szenvedésének, az ő teste, az egyház javára." (Kol. 1. 24.)