Püspöki körlevelek 1940 (Szombathely, 1941)
Krisztusban Kedves Híveim! 284. sz. Böjti szózat. Múlt évi körlevelemben Szent János apostolnak egyik látomása alapján Krisztus Urunkról, a századok diadalmas királyáról szóllottam hozzátok. Most aZ ő megkoronáztatását és trónfoglalását állítom elétek. K. K. H. Mikor az emberek királyt koronáznak, országgyűlést hívnak össze. Az ország nagyjai és a nép képviselői összejönnek és megállapítják, aztán törvénybe iktatják, hogy miért teszik valakinek a fejére a koronát. Megállapítják a koronához való jogát, megállapítják érdemeit vagy annak a családnak az érdemeit, amelyből az új király származik, és ezzel mintegy országvilág előtt dokumentálják, hogy méltó ember fejére teszik a koronát. Mikor aztán eljön a koronázás napja, diadalmenetben viszik az új királyt a koronázás színhelyére és diadalmenetben viszik vissza a királyi palotába trónjára. Díszőrség halad a menet élén, díszőrség megy a menet végén, díszőrség áll az útvonal mentén és amerre a menet elhalad, százezrek köszöntik hódolattal az új királyt. Krisztusnak, az örökkévaló királynak földi megkoronáztatásakor is összejöttek a z.sidó nép nagyjai a főpap és tanácsának tagjai. Összejött a nép is nemcsak Palesztina minden részéből, hanem az ország határain túlról is. De az ország nagyjai nem azért jöttek össze, hogy az új király érdemeit keressék és iktassák törvénybe, hanem azért, hogy vádakat kovácsoljanak ellene, és a nép sem azért jött el, hogy hódolattal köszöntse az új királyt, hanem azért, hogy feszítsd meg-et kiáltson feléje. A király ott állt Pilátus előtt. Pilátus, a császár helytartója, a világi hatalom képviselője megkérdezte tőle: „Tehát király vagy te?“ És Ű ráfelelte: „Te mondod, hogy én király vagyok“, ami az evangélium nyelvén annyit jelent: Igen, én király vagyok. És abban a hatalmas tömegben, amely ott szorongott a helytartó palotája előtt, nem akadt senki, aki Őt igazolta volna, aki szót emelt volna mellette, aki Őt királynak elismerte volna. Hiába tanított három éven át úgy, ahogyan még senki sem tanított; hiába parancsolt a tengeren a viharnak és hullámoknak; hiába gyógyította meg szavával, kezének érintésével a gyógyíthatatlan betegeket; hiába támasztotta fel a halottakat; hiába osztogatta jótéteményeit. A szegény, alázatos názáreti Jézus nem kellett királynak; nem kellett sem a vezetőknek, sem a népnek. És mégis királlyá koronázták. Igaz, hogy máskép, mint ahogyan a földi királyokat szokták megkoronázni. És diadalmenetet is rendeztek neki. Igaz, hogy mást, mint amilyent a földi királyoknak szoktak rendezni. „Pilátus tehát fogván Jézust — mondja az evangélista — megostoroztatá őt. És a katonák koronát fonván tövisekből, fejére tevék és bíborruhát adónak rá és hozzá ménének és mondák: Üdvözlégy, zsidók királya. És arcul csapdosák őt." így koronázták királlyá Krisztust és ez volt az emberek hódolata az új király előtt. így még nem koronáztak királyt és így még nem hódoltak alattvalók koronázása napján királyuk előtt. A történelem tud királyokról, akiknek fejéről lázadó alattvalók leütötték a koronát. A történelem tud királyokról, akiket alattvalóik elkergettek, olyanokról is, akiket alattvalóik kivégeztek. Mi is tudunk királyokról, akik elvesztették koronájukat, trónjukat és akiknek számkívetésbe kellett menniök. De olyan királyról, akit töviskoronával koronáztak meg, akit koronázása napján gúnnyal illettek és arcul ütöttek alattvalói: ilyen királyról a történelem nem tud. Ilyen csak egy volt: a Krisztus király. II.
