Püspöki körlevelek 1940 (Szombathely, 1941)
— 8 És amilyen páratlan volt megkoronáztatása, épen olyan páratlan volt diadalmenete is királyi trónusáig és királyi trónusa is. Végig viszik Jeruzsálem utcáin. Nem fehér lovon, nem díszkocsiban, mint a földi hatalmasokat, hanem gyalog, a szégyen fájával a vállán kell végigmennie a városon. Nem díszőrség halad előtte, hanem két, gonoszsága miatt halálraítélt lator. Mellette a kivégzésre kivezényelt katonák, akik szitkozódva, káromkodva bíztatják, lökdösik, ütik-verik a kereszt súlya alatt roskadozó, töviskoronás királyt. És amerre a menet elhalad, nem hódoló alattvalók köszöntik a királyt, hanem kiváncsi, vérszomjas emberek lármáznak, akiknek a lármájában elvész a fájdalmas anya zokogása és annak a pár jeruzsálemi asszonynak a sírása, akik résztvevő szívvel állnak az útvonal mentén. Gyalog, a szégyen fájával a vállán megy a király elfoglalni királyi trónját. Arca, ruhája véres. Szemei, azok a csodálatos szemek, amelyekből annyi jóság és szeretet sugárzott az emberekre, amelyekkel az írástudók és farizeusok gondolataiban olvasott, amelyek meglátták a naimi özvegy könnyeit és Mária Magdolna bűnbánatát, amelyekkel csak pár órával előbb is olyan mélységes bánatot ébresztett Péterben: szemei fénytelenek, megtörtek. Ajkai, azok a hatalmas ajkak, amelyeknek a vihar és tenger engedelmeskedtek, amelyeknek parancsára feltámadtak a halottak és amelyek csak pár órával előbb is földre sújtották a fegyveres katonákat; ajkai, azok a csodálatos ajkak, amelyek olyan szépen tudtak beszélni az Atyáról, az örök szerefetről, az Isten országáról, amelyeken azok a gyönyörű példabeszédek fakadtak: ajkai némák, láztól cserepesek. Ügy megy végig a városon, mint „a bárány, amely megölésre vitetik és nem nyitja meg száját“, ahogyan a próféta jövendölte róla. Lábai, azok a fáradhatatlan lábak, amelyekkel három éven át kereste azt, ami elveszett, amelyekkel szakadatlanul járta Palesztina városait és falvait: lábai erőtlenek, háromszor mondják fel a szolgálatot, háromszor roskadnak össze. így megy a király elfoglalni trónját, azt a trónt, amelyhez hasonló trónja nem volt egyetlen királynak sem. Trónja durva fából összetákolt kereszt. Ezen a trónon nem lehet ülni. Az ilyen trónra szeggel vagy kötéllel erősítik rá az áldozatot. Őt is így erősítették rá: kezeinél és lábainál fogva rászegezték. És a feje fölé odaszegezték a felírást: „Názáreti Jézus, a zsidók királya“. A király elfoglalta trónját és fénytelen, megtört szemével végignézett a hegyoldalon előtte hullámzó alattvalóin. Ameddig szeme ellátott, emberek álltak kísebb-nagyobb csoportokban és róla beszéltek. „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni — mondogatták — ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, akkor majd hiszünk neki. Az Istenben bízott; hát most mentse meg az Isten, ha akarja őt; azt mondta, hogy ö az Isten fia. .. Most meg Illést hívja; hát hadd lássuk, hogy eljön-e Illés, hogy megszabadítsa őt!“ Mások felkiáltottak hozzá: „Azt mondtad, hogy lerontod az Isten templomát és harmadnapra felépíted azt. Ha ilyen hatalmas vagy, szabadítsd meg magadat! Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!“ És valahányszor egy-egy ilyen gúnyos megjegyzés elhangzott, kárörvendő nevetés kísérte. Ez volt az emberek hódolata a Krisztus király előtt, mikor elfoglalta trónját. Gúny, megvetés, a minden áron való törekvés arra, hogy egy haldokló utolsó óráit minél keserűbbé tegyék. Aztán újból is tiltakoznak királysága ellen. Elmennek Pilátushoz és rá akarják venni, hogy másítsa meg a felírást. „Ne azt írd — mondják neki — hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy ö mondta magát a zsidók királyának!“ Mert ő nekünk nem királyunk. Csak négyen álltak a kereszt mellett, akik a gyengeség mögött is meglátták a kereszten függőben a végtelen erőt, akik a haldoklóban is felismerték az élet urát, akik hittel és szeretettel néztek fel rá: édesanyja és annak testvére, Kleofás felesége, Mária Magdolna és János apostol. Csak ezek hódoltak a Krisztus királynak, mikor elfoglalta trónját. Ilyen trónja még nem volt királynak. így még nem ünnepeltek trónfoglalást. És mégis igazi trónfoglalás volt ez: a Krisztus király uralkodásának kezdete. Királyok sokféleképen örökítették meg nevüket. Voltak, akik fényes haditettekkel, győzelmekkel, hódításokkal írták be nevüket a történelembe. Voltak, akik századokra szóló alkotásokkal tették halhatatlanná emléküket. Krisztus az ő páratlan megkoronáztatásával, az ő páratlan diadalmenetével Jeruzsálemen át ki a Golgotára és az ő páratlan trónfoglalásával a kereszten: az ő kínszenvedésével és halálával írta bele a nevét az emberiség történetébe. Ezzel szerzett Ő, a született király új jogcímet az emberek fölött való uralkodásra és ezzel hódította meg alattvalói szívét. Jöhetett volna máskép is, mint ahogyan jött. Készíttethetett volna magának más koronát is,
