Püspöki körlevelek 1939 (Szombathely, 1940)
— 62 ezt a szentséget rendelte, én is ott voltam. Isteni mindentudásával látott engem dolgozni, küzdeni, szenvedni és már akkor azt mondta: Ne félj, veled leszek, segítlek, táplállak. „Jézus szeret engem személyesen“ — folytatja az idézett jámbor író. „A szeretet, amelyet mások iránt tanúsít, semmivel sem csökkenti hozzám való szeretetét, époly kevéssé, amint a szentostya sem veszít értékéből, ha azt mások is magukhoz veszik. A szentáldozásban egészen nekem ajándékozza magát, tehát nekem adja egész szeretetét is. Ha egészen egyedül volnék is a világon, akkor sem szerethetne jobban. Valóban úgy szeret, mintha senki mást nem kellene szeretnie.“ Ez sem képzelődés; ez is valóság. Mindegyikünk elmondhatja magáról: Jézus egész szeretetével szeret engem, úgy, mintha én volnék egyedül a világon, akit szerethetne. A szentatyák azt mondják, hogy Jézus annyira szeret bennünket, hogy bármelyikünkért külön is kész lett volna meghalni a kereszten, ha a többiek nem szorultak volna rá a megváltásra. És nem mondta-e ő maga is, hogy a jó pásztor elhagyja 99 hűséges bárányát és megy keresni a századikat, amely elhagyta a nyájat és véresen, aléltan fekszik valahol a tövisek között, annak jeléül, hogy ha az összes emberek hívek maradtak volna az Istenhez és csak egyetlen egy lett volna, aki elhagyva az igazság útját, rászorult volna az ő megváltói munkájára, ezért az egyért eljött volna a földre és ennek az egynek a megmentéséért megtett volna mindent, amit a mennyei Atya kívánt? És ha csak egyetlen egy ember volna a földön, aki a legméltóságosabb Oltáriszentség nélkül nem üdvözülne, ezért az egyért kész lett volna itt maradni az Oltáriszentségben és elviselni minden megaláztatást, amellyel szentségi élete jár. Nem mondotta-e ö maga egyszer Alacoque szent Margitnak, mikor látta benne a nagy vágyat a szentáldozás után: „Kedves leányom, a te kívánságod annyira hatott rám, hogy ha nem rendeltem volna ezt a szentséget, most rendelném azt, csakhogy lelkednek tápláléka lehessek?!“ Ennyire szereti az Űr Jézus mindegyikünket külön-külön. Jézus szeret engem. Jézus, az Isten fia, az örök bölcseség, a végtelen szentség és a mindenható hatalom szeret engem, a szegény teremtményt, a gyarló, tudatlan embert, szeret hibáim, tökéletlenségeim ellenére is. Mi mást felelhetnénk erre a felemelő, boldogító igazságra, mint cor pro Corde, szívet Szívért, szeretetet szeretetért?! Igen, K, K. H., cor pro Corde, szívért szívet, szeretetért szeretetet kell adnunk. És miben nyilvánul meg ez a viszontszeretet? Loyolai szent Ignác fejtegetése szerint minden igazi szeretetnek, tehát az Űr Jézus iránt való szeretetnek is a székhelye nem a’szív, hanem az ész, nem az érzés, hanem az akarat, amely az Istent mint a legfőbb jót átkarolja és benne megnyugszik. Az a fellángoló, meleg érzés, amely a szívünket néha átjárja, az csak bájos, édes illatú virága a szeretetnek, de nem a lényege. Nagyon lehet szeretni anélkül, hogy a szívünk hevesebben dobogna, az arcunk kipirulna és a szavunk elakadna. Az igazi szeretet nem meleg érzésben, nem szép szavakban és nem könnyekben nyilatkozik meg, hanem tettekben, odaadásban, áldozatban. Ilyennek kell lennie az Űr Jézus iránt való szeretetnek is: tettekben, oddaadásban, áldozatokban megnyilvánuló szeretetnek. Ennek a szeretetnek sokféle módja, sokféle foka van. A legkevesebb, amire törekedni kell, az, hogy őt nem bántjuk, hogy kerüljük a bűnt és lemondunk mindenről, ami neki visszatetszik bennünk, ami elszakít tőle. Az igazi szeretet azonban nem elégszik meg ennyivel. Az igazi szeretet nemcsak a megbántástól tartózkodik, hanem tovább megy: iparkodik kedvében járni, örömet szerezni annak, akit szeret, iparkodik őt megvigasztalni, ha szomorúnak látja, iparkodik vele feledtetni azokat a bántalmakat, amelyek mások részéről érték. Erre a szeretetre vágyódik az Üdvözítő Szíve is, az a melegen érző Szív, amelynek „gyönyörűsége az emberek fiai között lenni“ és amely a szeretet szentségében annyi hidegséggel és közönyösséggel találkozik és annyi tiszteletlenséget, annyi szentségtörést kénytelen elviselni. Gondoljunk csak arra, hogy hányán vannak a katolikusok között, akik közönbösen mennek el a templom mellett és arra sem érdemesítik, hogy a kalapjukat megemeljék! Hányán vannak, akiket még vasárnapokon és ünnepeken is hiába vár: akkor sem mennek el a szentmisére; akiket hiába hív és vár asztalához: még a húsvéti szentáldozást sem végzik el! És gondoljunk arra, hogy hányszor kell végigszenvednie a legméltóságosabb Oltáriszentségben mindazt a gyalázatot, amelyet kínszenvedése idején kellett végigszenvednie! Hányszor olvasunk arról, hogy valahol feltörték a tabernákulumot és a földre szórták a szentostyákat! Az igazi szeretet iparkodik az Üdvözítőnek ezekért kárpótlást nyújtani. Az igazi szeretet
