Püspöki körlevelek 1937 (Szombathely, 1938)
II. 350. sz. Főpászfori szózat. Krisztusban Kedves Híveim! Mi katolikusok most annak a véres drámának hatása alatt állunk, amely 1900 esztendővel ezelőtt Jeruzsálemben lejátszódott. Nagyböjt van és mi lélekben elkísérjük az Üdvözítőt azon a nehéz, szenvedésekkel teli, vérrel áztatott úton, amely az utolsó vacsora terméből az Olajfák hegyére, a Getszemáni kertbe, onnan Kaifás főpap házába, onnan a római helytartó palotájába és onnan a Golgotára visz. Itt is, ott is megállunk egy-egy pillanatra és hallgatjuk az evangélista elbeszélését arról, ami 1900 esztendővel ezelőtt történt. Nehéz és hosszú eiz az út; egy rövid fél óra alatt nem lehet megjárni. Szomorú és hosszú ez a történet; egy rövid fél óra alatt nem lehet elmondani. Ez a rövidke idő legfeljebb arra elég, hogy megálljunk ennek a hosszú útnak egyik stációjánál és eigy kicsit elgondolkozzunk. Legyen ez a stáció az, amelyet az evangélisták éppen csak megemlítenek és amelyre nem is igen szoktunk gondolni: az a pár óra, amelyet az Üdvözítő Kaifás börtönében töltött el! A nagy dráma első felvonása befejeződött. Jézus kihallgatása a zsidó nagytanács előtt megtörtént. A halálos ítélet elhangzott. „Kényszerítlek téged az élő Istenre — mondotta a főpap, mikor a hamis tanuk minden vádja összeomlott —, mondd meg nekünk, hogy te vagy-e Krisztus, az élő Isten Fia?“ „Te mondád“ — volt az egyszerű felelet. Igen, az vagyok. És egyszer majd ti is meggyőződtök róla, mikor ott láttok majd ülni az Isten erejének jobbján és mikor majd láttok eljönni az ég felhőiben; mikor majd én tartok vizsgálatot és én mondok ítéletet minden ember fölött, fölöttetek is. „Hallottátok a káromlást — szólt erre magából kikelve a főpap —, mit ítéltek?“ „Méltó a halálra“ — volt a nagytanács egyhangú felelete. Aztán rábízták az Üdjvözítőt egy pár katonára és szolgára, akik az udvaron keresztül elvezették egy piszkos, sötét helyre, amely a gonosztevőknek szolgált börtönül. Itt maradt az Ür Jézus reggelig, amíg el nem indulhattak vele a római helytartóhoz. Kínos órák voltak ezek az Üdvözítő számára. Egy ideig a katonák és szolgák mulattak rajta. Azt hitték, hogy az olyan emberrel szemben, akit a főpap és a nagytanács istenkáromlónak bélyegzett meg és akit egy nyomorult szolga bírái előtt büntetlenül arcul üthetett: egy ilyen emberrel szemben minden meg van engedve. Elhalmozták hát a sértések minden nemével, a legundokabb gúnynevekkel illették és nem riadtak vissza még attól sem, hogy arcába köpjenek. Aztán bosszankodva végtelen türelme miatt és a gonosz lélek ösztönzésére, aki a saját dühét ontotta beléjük, nekiestek: rúgták, ütötték, egymásnak lökdösték és végül, hogy gúnyt űzzenek messiási és istenfiúi címeiből, bekötözték szemeit, sorban arcul ütötték és gúnyolódva mondogatták: „Találd ki, Krisztus, hogy ki ütött meg“. És ő végtelen türelemmel viselt el mindent, ahogyan azt Izaiás próféta évszázadokkal előbb megjövendölte róla, mikor ezeket a szavakat adta az eljövendő Istenember ajkaira: „Nem fordítom el fejemet azoktól, akik megütnek és leköpnek engem“. És ajkairól nem jött panasz, zúgolódás. A katonák és szolgák végre is belefáradtak a kínzásba. Ott hagyták a sötét, piszkos börtönt. Az Üdvözítőre rázárták az ajtót. Két katona ott maradt az ajtó előtt őrnek, a többiek beburkolóztak köpenyükbe és az udvaron még parázsló tűz mellett lefeküdtek. Az Üdvözítő egyedül maradt sötét, piszkos börtönében. Egyedül. Azt mondják, hogy a legfájóbb, a legnyomasztóbb érzés az egyedüllét. Nem az, mikor az ember körül nincs senki. Hiszen ez sokszor jó és kívánatos. Mindegyikünknek voltak már órái,
