Püspöki körlevelek 1937 (Szombathely, 1938)

- 8 —

amikor terhűnkre voltak az emberek; amikor alig vártuk, hogy magunkra hagyjanak, hogy egy kicsit megpihenhessünk, hogy összeszedhessük, rendezhessük gondolatainkat, vagy egy kicsit kisírhassuk magunkat. Igen; van egyedüllét, amely jó. Azonban van mélységesen fájdalmas, kínosan nyomasztó egyedüllét is: az, amikor az ember úgy érzi, hogy mindenki elhagyta, hogy nincs a világon senki, akit az ő sorsa érdekelne, aki vele törődnék; amikor bármerre nézzen, seholsem hall egy biztató szót, seholsem lát résztvevő szívet, segítő kezet.

Ilyen volt az Ür Jézus egyedülléte is Kaifás főpap sötét, piszkos börtönében.

Tanítványai közül az egyik elárulta és ellenségei kezébe adta. A másik, a legtüzesebb, aki csak néhány órával előbb még fogadkozott és esküdözött, hogy „még ha meg kellene is halnom veled, akkor sem tagadlak meg“, az imént megesküdött rá, hogy nem is ismeri őt. A többiek elszéledtek, ahogyan előre megmondotta, mikor emlékezetükbe idézte a próféta szavait: „Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai“. Ó, azok most csak magukra gondolnak; az életüket féltik; azoknak most csak egy vágyuk van: hogy ne ismerjen rájuk senki és ne tudja senki, hogy nem régen még hozzá tartoztak. És az a sok száz és ezer ember, akin segített? A betegek, akiket meggyógyított? Az éhezek, akiknek kenyeret adott? Lelkes hívei, akik néhány nappal előbb diadalmenetben, hozsannával vitték be Jeruzsálembe? Alusznak. De majd reggel, mikor a római helytartó, Pontius Pilátus előtt megkezdődik a nagy dráma második felvonása, ott lesznek ők is és a többiekkel versenyt fogják kiáltani: „Feszítsd meg őt“. És az a néhány jámbor lélek, aki megaláztatásában és meggyaláztatásában is hü maradt hozzá? Akik majd odaállnak a keresztje alá? Azok ebben a pillanatban még csak nem is sejtik, hogy mi történt vele s így tőlük sem száll feléje egyetlen résztvevő, vigasztaló gondolat sem. Az Ür Jézus teljesen egyedül van. Sehol egy biztató szó, sehol egy résztvevő szív, vagy egy segíteni akaró kéz! Ebben a pillanatban nincs senki, aki törődnék vele.

Azaz vannak. Nem messze börtönétől lázas munka folyik. A főpap és a nagytanács tagjai még együtt vannak. Gondosan előkészítik a tárgyalást a római helytartóval. Tudják, hogy Pontius Pilátus nem barátjuk és azért nem fogja könnyen jóváhagyni az általuk már kimondott halálos ítéletet. Azt is tudják, hogy pogány, tehát hiába állanak majd oda eléje azzal, hogy ez az ember kár omolta a mi Istenünket és azért a mi törvényeink szerint meg kell halnia. Ezt is elmondják majd, de gondoskodniok kell más vádakról is, olyanokról, amelyeket a helytartó sem hagyhat figyelmen kívül. A néptől is félnek, hiszen tudják, hogy mennyi emberrel tett jót, és csak néhány nappal előbb látták, hogy milyen rajongó szeretettel veszik körül. Mindent meghánynak-vetnek. Mindenki megkapja szerepét, aztán rövid időre szétoszlanak abban a tudatban, hogy mindent megtettek a gyűlölt názáreti Jézus elvesztésére.

Az alatt a pár óra alatt, amelyet az Ür Jézus Kaifás börtönében töltött el, nem törődött vele senki, csak ellenségei.

Milyen mélységesen fájdalmas, milyen kínosan nyomasztó érzés lehetett ez a számára! Egyedül lenni, mindenkitől elhagyottnak lenni annyi ellenség között! Ezekben az órákban elmondhatta a zsoltárossal: „Vártam, aki szánakozzék rajtam és nem volt; aki megvigasztaljon és nem találtam“.

Vájjon mit csinált az Üdvözítő ebben az ő nagy egyedülvalóságában?

Amit megtestesülése első pillanatától fogva csinált: szeretett, megbocsátott és imádkozott. Végtelen szeretettel gondolt arra a földre, amelytől nem kapott mást, mint szegénységet, nélkülözést és szenvedést, arra a népre, amely néhány óra múlva meg fogja tagadni és a keresztre fogja juttatni, tanítványaira, akik elhagyták, a pogányok tengernyi sokaságára, az egész világra, minden idők minden emberére, az ártatlanokra és bűnösökre, az igazakra és gonoszakra, rám is és rátok is és az ő nagy-nagy elhagyatottságát is felajánlotta értük és értünk elégtételül, engesztelésül a mennyei Atyának.

És megbocsátott. Megbocsátott Péternek, aki őt megtagadta; megbocsátott félénk tanítványainak, akik elhagyták; megbocsátott azoknak, akik elítélték, azoknak is, akik majd a keresztre juttatják és értük is és az eljövendő évszázadok és évezredek összes bűnöseiért is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!“ És nem rajta és nem az ő imádságán múlt, hogy áruló tanítványa elveszett és ellenségei közül sokan elvesztek és elvesznek ma is. Ö megbocsátott, de sokan nem fogadták el bocsánatát és nem fogadják el ma