Püspöki körlevelek 1936 (Szombathely, 1937)

— 10 —

kiadhatta volna. Csak egyetlen szavába, kicsiny kezének egy intésébe került volna és a katonák megtorpantak volna a jászol előtt és kezükből kihullott volna a fegyver. Nem szólt és nem intett kicsiny kezével, mert mint ember emberi módon akarta megmenteni életét. Vagy nézzünk be a názáreti házba és nézzük azt az ifjút, aki szent József egyszerű ácsműhelyében dolgozik és fárad a mindennapi kenyérért! Mint Isten ő alkotta a világmindenséget minden kincsével és gazdagságával, ő táplálja az ég madarait, az őserdők vadállatait, az emberek millióit ő ruházza a mezők liliomait és ott a názáreti házban szegénységben, nélkülözésben tengeti életét.

Szerette övéit, szerette őket olyan áldozatos szeretettel, amelyhez fogható nincs a földön.

Erről tanúskodik egész nyilvános élete.

Akik három éven át vele voltak, akik osztoztak fáradalmaiban, megírták az evangéliumokban, hogy hogyan, milyen fáradhatatlanul járta be Judea, Samaria és Galilea városait, falvait és pusztaságait, milyen fáradhatatlanul kereste az eltévedt juhokat, milyen türelemmel tanította, oktatta őket, milyen szánalommal gyógyította betegségeiket, milyen szelídséggel és irgalommal mondta egy-egy megtérő bűnösnek: „Megbocsáttatnak neked a te bűneid; menj és többé ne vétkezzél.“ És milyen fájó szívvel könnyezte meg a megtérni nem akarókat, a megátalkodott bűnösöket. Az Olajfák hegyéről elnézte a szent várost, hazája fővárosát, népe büszkeségét; nézte a napsugárban ragyogó templomot, a hatalmas falakat, és egyszerre csak elfutotta szemét a könny és felkiáltott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, bárcsak megismerted volna te is a te látogatásod napját! Hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint ahogyan a tyuk összegyűjti csirkéit szárnyai alá, de te nem akartad!“ Az ő isteni szeme a jövőbe látott. Látta beteljesedni a bűnös, megtérni nem akaró városon a büntető ítéletet, látta összeomlani a szent falakat és tűzben elpusztulni a templomot és sírt.

Szerette övéit, szerette őket olyan áldozatos szeretettel amelyhez fogható nincs a földön.

Nézzünk fel a Golgotára! Meghalhat-e valaki megvetettebben, meggyalázottabban, mint ahogyan Ö halt meg a kereszten? Mint Isten Ö ítél élők és holtak fölött. Mint embert Öt ítélték el, elítélték mint lázadót, mint istenkáromlót, mint gonosztevőt. Mint Isten Ö minden élet forrása és elindítója. Mint ember megvetve, kigúnyolva haldoklik a kereszten. Ez volt az ára a mi váltságunknak. Ez volt az ára annak, hogy az Isten megbocsásson az embereknek, visszafogadja őket kegyelmébe és újra megnyissa számukra a mennyország bezárt kapuját. És Ő megfizette a váltságárt övéiért és övéi helyett, mert szerette őket, életénél is jobban szerette őket.

Szerette övéit, mindvégig szerette őket, szerette őket Golgotán és halálon túl olyan szeretettel, amelyhez fogható nincs a földön.

Nézzünk az oltárra! Tudjuk, hogy az oltár a mi Istenünknek trónusa, hogy az oltáron, a tabernákulumban a mi Istenünk van jelen a maga egész valóságában. De hogyan? Elrejtve egy igénytelen, kicsiny kis ostyába. Mikor még a földön járt megvolt az emberi alakja, az emberi élete, a szabadsága. Járt-kelt, beszélt, dolgozott, sőt csodatetteiben megmutatta isteni hatalmát is. Akik hallották őt beszélni, csodálkoztak bölcsességén. Akik látták csodatetteit, magasztalták az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embernek. Hol van itt az ő emberi alakja', az ő emberi élete? Hol vannak azok az áldott lábak, amelyek olyan fáradhatatlanul járták be Palesztina városait és falvait? Azok az áldott kezek, amelyeknek érintésére megnyíltak a vakok szemei és megenyhültek a szenvedők kínjai? Hol vannak azok az áldott szemek, amelyek annyi részvéttel tekintettek a betegekre és annyi irgalommal néztek a bűnösökre? Azok a drága ajkak, amelyekről annyi bölcs tanítás, annyi biztató, vigasztaló szó hangzott el? Hol van az az erő és hatalom, amely parancsolt a szélvésznek és háborgó tengernek és megremegtette a pokol ördögeit? Itt vannak, ó mi tudjuk, hogy itt vannak, de milyen állapotban! Elrejtve, mintegy eltemetve egy kicsiny ostya fehér színe alá. Olyan csendes, olyan néma, olyan tehetetlen itt az Ür,