Püspöki körlevelek 1932 (Szombathely, 1933)
_L 1 2244. sz. Főpásztori szózat az inségakcióról. Krisztusban Kedves Híveim! Karácsony a szeretet nagy ünnepe már előtűnik az adventi homályból, s mind erősebben dereng felénk a bethlehemi csillag fénye, mind erősebben bontakoznak ki a karácsonyi gyertyák fényei a gyermeki szemek várakozásában A jelen nehéz év is meghozza a maga szüntelen körforgásában Krisztus Urunk áldott születésének nagy ünnepét. S bár úgy kellene ennek a nagy ünnepnek beköszöntenie a maga vigasztaló, örömet hirdető Glóriájával, hogy az emberszívekben is, kik ennek az angyali örömhírnek vételére várnak, öröm fakadjon, nagyon jól tudom, hogy sok helyütt, sok családban elszorult szívvel néz az édesanya az ünnep elé, ha gyermekeire tekint, dacos keserűség fojtogatja sok munkás, szorgoskodni kívánó apa torkát, mikor a nélkülözés keserűségére ráeszmél. Nem vigasztalás az, hogy hatalmas nagy országok, gazdag népek milliói hasonló sorsban vannak, nemcsak mi szegény magyarok. Nem vigasztalás az, hogy a nagy városokban a nyomor irtóztató, én nagyon jól tudom, hogy a nyomor fagyos csontkeze kopog a falusi ajtókon is. A rendes néhány, mindenki által ismert faluszegényén kívül ma mindinkább szaporodik azok száma is, akik titokban éheznek. S ez a jelen évre annál inkább áll, mert tudom, hogy az idei burgonyatermés, a szegények kenyere soványan fizetett, s a nyári nagy szárazság miatt nincs tápláléka a gazda állatának sem a takarmányhiány következtében. Igen sok vidéken a sommások nem találtak nyári mezőgazdasági munkát, s a tél elé ma dermedt kétségbeeséssel néznek. A nyomor tehát követelőzőén kiált felénk! Kedves Híveim! Ha valaha az Egyház tanítása szerint szükséges volt imádkozni és alamizsnát adni s ebben soha meg nem fogyatkozni,akkor úgy látom, hogy kétszeresen is fontos az ma. Anyaszentegyházunk általános tanítása szerint ugyanis a magát jól bíró, az élete fenntartásán kívül és társadalmi állása kívánalmain felül felesleggel rendelkező ember vagyonának feleslegéből köteles volt jótékonykodni, a mindig közöttünk levő szegényekkel törődni, s őket megsegíteni. És pedig nyomoruk nagysága szerint: a feleslegekből, melyek sem a tulajdonos élete fenntartására, sem családja fenntartására nem kellenek, sőt a társadalmi állása parancsolta igényeken felül számára még megmaradtak. Csak ha a nyomor igen nagy mértékűnek mutatkozott volna, akkor volt köteles az, akinek többje volt, adni egyéb javaiból is, hogy a szűkölködő fenntarthassa legnagyobb kincsét: az életét. Lényegében tehát az volt mindig az Egyház elfogadott tanítása, hogy a szükségesen és illőn felül még megmaradó, tisztára kényelmi felesleg a szegények vagyona, melyet az ő felsegítésükre a tulajdonos köteles eljuttatni. Az ószövetségi alamizsnaadás örök szép példája az agg Tóbiás példájával és szavával egyaránt buzdította honfitársait az asszír fogságba jutott és szintén nem rózsás viszonyok között élő elhurcolt zsidókat, hogy a náluknál még nagyobb nyomorban levőkről meg ne feledkezzenek, de vagyonukból adjanak alamizsnát (Tób. 4, 7). Az újszövetség írója Szent Lukács evangélista pedig még világosabban mondja, hogy abból „ami — a szükségesen, a társadalmi viszonyok szerint illő életfenntartáson túl — fennmarad, adjatok alamizsnát“. (Luk. 11. 42.) Nemcsak egyedül a szegények felsegítéséért kívánja meg az írás szava az adakozást, az előbb említett ószövetségi adakozó, Tóbiás nem győzi hangsúlyozni, hogy jó az imádság, de csak böjttel és alamizsnával (Tób. 12, 8). Dániel a babiloni fogságban élő nagy próféta azért is ajánlja, hogy visszaváltsuk bűneinket az alamizsna pénzével (Dán. 4, 24), s az újszövetségi Szentírás szavai szerint adakozásaink Isten színe előtt nyilván vannak (Ap. csel. 10, 34). IX.
